2015. augusztus 8., szombat

Harmadik fejezet

Sziasztok!
Először is elnézést szeretnék kérni a hosszú kihagyás miatt, rengeteg dolgom akadt az elmúlt hetekben, azonban rendületlenül írtam, aminek az lett az eredménye, hogy ez a fejezet most egy kicsivel hosszabbra sikerült, mint a többi. Remélem ez kárpótol egy kicsit, ahogy az is, hogy Rogers kapitány végre nem csak félőrültként rohangál az épületben, hanem - hozzám mérten - normális szerepet is kap. Ne lepődjetek meg, ha egy-két dolgot nem értetek, idővel mindent megmagyarázok, csak fenn kell tartani a rejtélyesség látszatát. :)
Az elképesztően gyönyörű designért pedig nem győzök köszönetet mondani Verának, aki igazán kitett magáért. 
Ugyanakkor köszönöm mind a három feliratkozót és a kommenteket, nagyon nagy löketet adnak az írásban, így ezen fellelkesülve kívánnék most jó szórakozást az új fejezethez!

Bármennyire is meglepő volt a gondolat, az egyetlen biztonságos helynek abban a pillanatban csak a lift tűnt. Ha számomra nem is volt minden kétséget kizáróan veszélytelen, a lehetőségeimhez mérten így tudtam a legtöbb embert megóvni saját magamtól. A testem minden korábbinál szorosabban préselődött az üvegnek, miközben a pulzáló energia magától irányította azt. A kifelé tartott tenyereimből hirtelen lángok törtek elő, majd egyre sötétedni kezdtek, és végül teljesen átalakultak fekete, halványan csillogó füstté, ami számomra enyhén vörösnek tűnt. A felismeréstől, ami villámként hasított belém, végtelenül megrémülten. Fogalmam sem volt, hogy került a birtokomba az az erő, amitől legjobb tudomásom szerint alig huszonnégy órával korábban én magam is megsebesültem, ahogy azt sem tudtam, milyen hatással lesz rám. Ha a lángok nem is égettek meg, mi van, ha a milliónyi penge kíméletlenül szétmarcangol? A legnagyobb problémámat azonban az jelentette, hogy a lift lévén, hogy törékeny anyagból készült, bármelyik pillanatban ripityára törhetett. A sugár közvetlen hatókörzetében az üveg már javában repedezni kezdett, és egyre reményvesztettebben pillantottam a körülöttem folyamatosan váltakozó emeletek falaira. Képtelen voltam megállítani a szerkezetet, és bármelyik percben beszállhatott valaki. Az egyetlen reményem Phil volt, aki ha még képes is volt elintézni, hogy senki ne szállhasson be mellém, engem nem tudott volna megfékezni. Mert a lift egyszer összeroppan, én pedig elszabadulok, aminek ki tudja, milyen következményei lehetnek.

Az üveg ropogásának idegtépő hangja szinte az őrületbe kergetett, miközben próbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Ha sikerülne elérnem a stop gombot... – gondoltam magamban. Ha még el is jutottam volna odáig, az újonnan szerzett erőm minden bizonnyal tönkretette volna az egész berendezést. Minden idegszálammal azért fohászkodtam, hogy Philnek valamilyen úton–módon sikerüljön megállítania valamelyik emeletnél, de mindhiába, egyre csak haladtam lefelé. Rettegtem tőle, hogy bárkit is megsebesítek a szándékomon kívül, annak ellenére, hogy utáltam az épületben tartózkodó emberek nagy részét. Egyszerűen nem voltam képes másokat bántani, talán mert pontosan tudtam, milyen, mikor valakit darabokra szaggatnak.

Egy ideig csak csukott szemmel vártam a csodát, majd éreztem, ahogy egy hatalmas rázkódással megáll a lift, én pedig a hirtelen lökéstől a padlóra zuhantam, a kezeimből áradó energia pedig végképp irányíthatatlanná vált, és elképesztő erővel zúzta össze a lábaim alatt a padlót. Időm se volt felocsúdni, már zuhantam is lefelé. Mire tudatosult bennem, mi történik, esélyem sem volt megkapaszkodni, pláne, hogy körülöttem minden üvegből volt. A most már egész testemből áradó láng és füst keveréke folyamatosan karcolta a finom felületet, és ha nem akartam alig néhány percen belül a liftaknába zuhanni, ki kellett találnom valamit. Sorba vettem a lehetőségeimet, de egyik sem hangzott túlságosan biztatóan. Nem akartam lezuhanni a mélybe, ugyanakkor az sem tűnt jó ötletnek, hogy az egyik emeleten csak úgy kitörjek a falak közül – már ha egyáltalán lehetséges lett volna –, majd az épületben keressek magamnak menedéket. Az egyedüli esélyt az alsó szintek jelentették, bár nem tudtam, melyik emeleten mi van, de annyiban biztos voltam, hogy odalent kevesebben tartózkodtak. Jobb híján hagytam, hogy egy-egy szinten néhány kósza ember kerek szemekkel bámuljon az elsuhanó alakomra, sőt, volt akinek elvetemült vigyorral az arcomon integettem is. Ha már meghalok, tegyem azt stílusosan.

Amint sötétedni kezdtek körülöttem a falak, elkezdtem felkészülni lelkiekben. Elszámoltam ötig, majd egy mély sóhaj kíséretében minden erőmet arra összpontosítottam, hogy a megfelelő irányba tudjam lendíteni a karomat. azonban elkéstem. A vártnál hamarabb értem földet, és már felkészültem rá, hogy elsötétüljön minden, azonban semmi nem történt. Egyszerűen csak megálltam. Semmi fájdalom, semmi koppanás, csak végtelen vöröses sötétség. A kezeimből áradó furcsa anyag is eltűnt, amitől hirtelen megnyugodtam. A látásom ugyan még nem nyerte vissza eredeti formáját, de gyanítottam, hogy perceken belül ez is bekövetkezik.

Csak akkor tűnt fel a testemet körülölelő buborék, mikor megpróbáltam kinyújtani a karomat, hogy rájöjjek, körülbelül mekkora helyre ragadtam be. Ahogy hozzáértem, az egész azonnal eltűnt egy halk pukkanással. Nem tudtam mire vélni a történteket, de nem érdekelt semmi más, csak az, hogy viszonylag biztonságban voltam. Most, hogy végre szabadon mozoghattam, és végig tudtam tapogatni a környezetemet, rájöttem, hogy egy hangyányit nagyobb hely áll rendelkezésemre, mint a liftben, amitől halványan elmosolyodtam. Azonban a tény miatt, hogy Philnek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy életben vagyok–e vagy sem, jobbnak láttam valamilyen jelet küldeni. Elmélyülten tanulmányozni kezdtem a felettem elnyúló hatalmas teret, és azonnal rájöttem, mit kell tennem. Bíztam benne, hogy ha nekiállok tüzet gyújtani, nem hatalmasodik el rajtam ismételten ugyanaz az erő, és ezúttal szerencsém volt. A körülbelül tenyérnyi láng tisztán ragyogott a kezemben, amitől én egyre magabiztosabban kezdtem el egyre növelni a magasságát. Rengeteg időbe tellett, amíg az élénk csóva elért legalább néhány felső szintet, megvilágítva a környező falakat, azonban ez volt az egyetlen módja annak, hogy tudassam: élek. Ha akartam volna, pillanatok alatt az egész helyet betölthettem volna tűzzel, de nem kockáztathattam. Hagytam, hogy egészen elszívja az energiámat a művelet, majd mikor úgy éreztem, tovább már nem fogok jutni, egyetlen mozdulattal eloltottam a lángot. Nem volt más hátra, csak hogy várjak.

Jobb ötlet híján az egyik, hűvös és meglehetősen poros falnak támasztva a hátam leültem a földre, és találgattam, vajon mennyi időbe telik, mire észrevesznek. Gyanítottam, hogy Nick túlságosan elfoglalt a legújabb vendége miatt, így csak Philben bízhattam. Nagyot sóhajtva kezdtem bámulni a felettem elnyúló emeletek fényét, amik halványan megvilágították az akna alsó részét is, így miután a látásom normalizálódott, és hozzászoktam a sötéthez, jobban szemügyre tudtam venni a környezetemet. Nem volt ott semmi, csak a falak, én és a gondolataim. Hirtelen annyira elveszettnek éreztem magam, és akkor és ott minden előjel nélkül előtörtek az eddig visszafojtott emlékeim. Az egész visszafelé haladt, kezdve a tűz ropogásától, miközben a ház lángolt körülöttem, át a kétségbeesettségen és önzőségen, amiért bele sem gondoltam, hogy mi van a macskával, egészen a múltbéli eseményekig, amelyeket maga az épület juttatott eszembe. Akkor és ott átfutott az agyamon az összes álmatlan éjszakám, minden könyvesboltban töltött délutánom, a hangom, ahogy sírva könyörögtem, hogy ne kelljen még egyszer egy félig hátradöntött székbe ülnöm, a végtagjaimat leszíjazva. A szívem összeszorult, és idegesen vágtam az öklöm a földbe.

Szerencsémre – vagy nem, ki tudja – a gondolataimból üvegcsörömpölés, majd egy hangos puffanás szakított ki. Ahhoz képest, mennyire kimerültnek éreztem magam, hála az adrenalin újabb hullámának, egyből felpattantam, és a velem szemben gubbasztó alakra meredtem, aki mintha a semmiből zuhant volna elém. Néma csend telepedett közénk, amit csak a férfi halk lihegésének hangja tört meg, miközben térdre ereszkedve támaszkodott a földre. Miután lassan felegyenesedett, legalább két fejjel magasabbnak bizonyult nálam, és a vállai is sokkal szélesebbnek tűntek, amitől egyszerre éreztem magam biztonságban és furcsamód kiszolgáltatottnak. Már szinte meg sem lepett a tény, hogy a kezem megint lángokban állt, és hogy őszinte legyek, nem tudom melyikünk volt jobban meghökkenve a másikon. A narancssárga tűz halványan megvilágította szőke haját, és kék szemét, amiben most őszinte értetlenség csillogott. Kifújtam magam, és szépen lassan csitítani kezdtem a lángokat, majd mikor teljesen eltűntek, a férfi szemöldöke enyhén a magasba emelkedett.

– Mindig így közlekedik? – kérdeztem végül a meglehetősen teátrális belépőjére célozva.

– Azt mondták, elkell idelent a segítség – szólalt meg a hajába túrva, miközben tekintete megállás nélkül az arcom és a karom között cikázott. Nem úgy tűnt, mintha félt volna tőlem, inkább csak meglepettnek látszott, aminek elmondhatatlanul örültem. Finoman fogalmazva is untam már, hogy első alkalommal mindenki sokkot kapott a képességemtől.

– Hát, nem hazudtak túl nagyot – válaszoltam leporolva a padlón található mocsoktól összekoszolódott ruháimat. – És, hogy jutunk ki innen? – tettem fel a legfontosabb kérdést. A férfi nem válaszolt, helyette résnyire nyitott szemekkel a felettünk elnyúló messzeséget kémlelte, látszólag keresve valamit.

– Készen állunk! – kiáltott végül, mire én kétkedve pillantottam rá.

– Mégis mire? – fontam össze magam előtt a karjaimat, ám alighogy befejeztem a mondatot, láttam, ahogy halványan ereszkedni kezdett valami odafentről.

– Remélem, tud mászni – nézett a közvetlenül közénk zuhanó, végtelenül hosszúnak tűnő kötélre.

– Ezt most nem mondja komolyan. – A gondolat, hogy egy összevissza himbálózó valamin kellene felkapaszkodnom, egy kicsit sem villanyozott fel. Sőt, akkor és ott inkább maradtam volna az akna alján.

– Van más választásunk? – kapaszkodott bele a kezével a kötélbe, majd lassan mászni kezdett felfelé. Alig hallhatóan morogtam pár cifra szót, majd követve a példáját, nagy erőfeszítések árán feltornáztam magam a kötélre. Éreztem, ahogy a bekötözött karomban megfeszültek az izmok, ami hatására a seb istentelenül sajogni kezdett. Felszisszentem, de nem adtam fel, rendíthetetlenül haladtam egyre feljebb. A férfi néha le-lepillantott rám, tudatában annak, hogy látszólag milliószor gyorsabban is haladhatott volna, mégsem tette, amiért végtelenül hálás voltam. Ránézésre körülbelül hat métert tettem meg vánszorogva, mikor éreztem, hogy ez a maximum, ennél tovább nem fogok jutni. Hiába próbáltam elérni valahogy a falat, hogy nekitámaszkodhassak, az üveg csúszott a talpam alatt, kimerült voltam, és miután egy sötét helyre bezárva az embernek túl sok ideje van gondolkodni olyan dolgokon, amiken nem kéne, meglehetősen zaklatott is.

– Azt hiszem, én itt maradok – nyöszörögtem fáradtan.

– Jöjjön, már nincs sok hátra – próbált buzdítani a férfi, de nem igazán sikerült fellelkesítenie.

– Most ugye viccel? – néztem fel rá hitetlenül. Tekintetünk összefonódott, és mindketten arra vártunk, melyikünk pillant el hamarabb, beadva ezzel a derekát. Úgy tűnt egyikünk sem adja fel egyhamar, és ahogy az idő telt, a kötél érdes felülete egyre jobban sértett a tenyeremen a bőrt, egészen addig, amíg fél kézzel el nem kényszerültem engedni azt. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha közben a másik karommal képes lettem volna tartani magam, de egyre csak lejjebb és lejjebb csúsztam. Már vártam, hogy aznap másodjára is leessek ugyanarra a helyre, mikor egy kéz megragadta az enyémet, és hatalmas erővel magához rántott. Nem tudom, mi döbbentett le inkább: a tény, hogy a férfi egyetlen mozdulatával képes volt felemelni magához, vagy az, hogy fél kézzel a mellkasához szorítva is mindenfajta nehézség nélkül biztonságosan meg tudott kapaszkodni.

– Így nem tudunk mászni, karoljon át – utasított, mire egy pillanatra tétováztam, majd más lehetőség híján teljesítettem a kérését, és a kezeimmel szorosan a felsőtestébe kapaszkodtam. Ha két nappal korábban azt mondták volna, hogy a közeljövőben az időm nagy részét Amerika Kapitányba fogódzkodva fogom tölteni egy liftaknában, valószínűleg teljesen idiótának tituláltam volna az illetőt. De akkor és ott nem tudott érdekelni, mennyire abszurd a helyzet, talán fel sem fogtam teljesen, csak az számított, hogy a saját lábaimon eljussak az ágyamig, és pihenhessek végre, ezúttal önszántamból.

– Tudja, azt hittem, a szuperhősök tudnak repülni – jegyeztem meg, hogy oldjam egy kicsit a kínos csendet, mire halványan elmosolyodott.

– Nem igazán nevezném magam szuperhősnek – vont vállat látszólag nemtörődöm stílusban, de a hangja a keserűség enyhe árnyalatában játszott. Halványan felsejlettek bennem kalandos életének különböző történetei, amiket mindenki jól ismert, és kis kutatás után kezdtem megérteni a szavak jelentését.

– A barátja miatt mondja ezt? – Amint feltettem a kérdést, éreztem, hogy bizonytalan terepre érkeztem, és egyből meg is bántam. A róla szóló történetek szerint, a legutolsó bevetésén elvesztett egy számára nagyon fontos embert. Nem tehetett semmit, de a hozzá közel állók szerint a halála percéig magát okolta az események miatt. – Sajnálom, nem akartam megbántani – tettem hozzá felismerve a tapintatlanságomat.

– Ha nem haragszik, nem éppen ez a kedvenc témám – zárta rövidre a beszélgetést, és újra csend telepedett közénk. Az előbbinél sokkal súlyosabb, szomorúbb némaság volt ez. Halkan felsóhajtottam, és nem győztem magamban átkozni a meggondolatlanságomat. Csak én lehettem képes egy rég halottnak hitt hőst két perc alatt megbántani. – Meséljen inkább maga – mondta egy kis szünet után, amin őszintén meglepődtem. Hirtelen nagyon kegyesnek éreztem az életet, amiért kivételesen kaptam egy második esélyt.

– Mit szeretne hallani? – pillantottam fel. Amíg ő felfelé figyelt mászás közben, szabadon tanulmányozhattam meglepően különös arcvonásait, amik egyszerre voltak élesek, néhol mégis meglepően finomak.

– Azok a lángok lent... Maga irányította őket? – érdeklődött rövid gondolkodás után.

– Az irányítás szó elég nagy túlzás, de igen, hozzám tartoztak – válaszoltam vállat vonva. A férfi szemei kissé összeszűkültek, és a homlokán apró ráncok jelentek meg, amiből arra mertem következtetni, hogy éppen nagyon elgondolkodott valamin.

– Maga is valamiféle kísérlet végeredménye? – bökte ki végül a mondandóját, amitől a gyomrom automatikusan görcsbe rándult. Nem nagyon voltam képes semmit sem kipréselni magamból, így inkább a körülöttünk meglepően gyorsan váltakozó falakat kezdtem figyelni. Az igencsak feszélyezett beszélgetés közben fel sem tűnt, milyen tempóval haladtunk, csak akkor vettem észre, mikor az üveg mögötti falak világosodni kezdtek, és kiértünk az alsó szintek sötétéből.

– Ami azt illeti, nem éppen ez a kedvenc témám – idéztem a saját szavait, mire a Kapitány szája sarka felfelé látszott görbülni. A beszélgetésünket nem éppen neveztem volna egy gyönyörű barátság kezdetének, de lehetett volna sokkal rosszabb is, lévén, hogy ha úgy tartotta volna kedve, bármikor a mélybe taszíthatott volna. A kezeim azonban még mindig ugyanúgy köré fonódtak, és a mellkasunk ugyanolyan szorosan préselődött össze. Egy átlagos napomon valószínűleg szörnyen zavarba jöttem volna ettől a ténytől, de aznap már nem igazán gyakorolt rám különösebben nagy hatást.

Az út hátralevő részét néma csendben tettük meg, és csak akkor hallottam újra szavakat mondatokká formálódni, mikor a kötél fenti végéhez értünk. Az üvegfalon egy hatalmas lyuk tátongott, amin most egy göndör fürtökkel teli fej nézett keresztül. A vakító fényben fehéren kirajzolódó William arca őszintén meglepett. Leginkább arra számítottam, hogy Phil karján látom majd megfeszülni az izmokat a kötél tartása közben, de ismételten tévedtem. Minden erőmet összegyűjtve próbáltam kevésbé csalódott képet vágni, és miután a Kapitány nekirugaszkodott, arra kezdtem koncentrálni, hogy az emelet csúszós padlójára érve ne essek hasra. Szerencsémre a vártnál sokkal kisebb lendülettel érkeztünk meg, ráadásul a férfi karjai is könnyedén megtartottak, így viszonylag stabilan álltam a lábaimon, már amennyire az állapotom engedte.

– Nos, köszönöm – néztem a lehető legkedvesebben a férfire, majd elengedve őt tettem egy lépést hátra. Egy kicsit tántorogtam ugyan, de végtelenül örültem neki, hogy végre valami szilárd és ismerős dolog volt a lábam alatt. – És elnézést, ha tapintatlan voltam. Általában kedvesebb szoktam lenni, csak tudja elég sok dolog történt velem mostanában.

– Kedvesebb, mi? – hallottam egy halkan elmormogott mondatot mellőlünk. Értetlenül pislogtam a földről feltápászkodó Williamre. – Most mi van? Még csak meg sem köszönte a segítségem. Ha én nem szólok neki – bökött a velem szemben állóra –, még mindig odalent lenne.

– Ez igaz? – szaladt fel a szemöldököm.

– Nagyon úgy tűnik. Tudom, hogy nem engem várt, ne is próbálja leplezni. A barátainak viszont dolga akadt, úgyhogy be kell érnie velem – porolta le hanyagul a ruháját. Nem igazán tudtam mire vélni a hirtelen jött ellenséges hanghordozását, de határozottan dühített. Ahogy kiejtette a száján a szavakat, egyből bevillant Phil és Nick arca, és azt hiszem, inkább rájuk voltam dühös, mint Williamre. Azonban mivel akkor ő állt velem szemben, neki jutott ki a rosszból.

– Remek, ez esetben nagyon köszönöm a fáradozását, de már végzett, úgyhogy akár már el is mehetne – vágtam vissza hasonló hangnemben, amitől most az ő arcán futott végig a méreg.

– Nagyon szívesen – köpte a szavakat keserűen, majd megigazítva a nyakkendőjét hátat fordított nekünk, és elindult, hogy beleolvadjon a körülöttünk sétáló emberek kisebb csoportjába, akik mit sem törődve velünk siettek a dolgukra. Elvégre, mi is lehetne természetesebb, mint a liftaknából előbújó Amerika Kapitány és a lány, aki nem sokkal korábban lángolva zuhant lefelé, nem beszélve egy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag dühös ügynökről? Kezdtem úgy érezni, hogy rengeteg dolog megváltozott a legutóbbi látogatásom óta. Jobb híján a mindünk közül leginkább elveszett férfire pillantottam, aki döbbenten túrt szőke hajába. Egy elég gyenge, biztatónak szánt mosolyt megeresztettem felé, majd miután egyikünk sem tudott megszólalni, az évekkel korábban a szobámnak kinevezett helység felé vettem az irányt, remélve, hogy nem történt azóta nagyobb átalakítás.


*****

– Hol voltál? – szakadt fel belőlem rekedten, miközben féloldalasan a helységbe belépő Nickre sandítottam. Egy egész nap eltelt a történtek óta, de ahelyett, hogy megnyugodtam volna, egyre ingerültebbé váltam. Levezetésként újabb bábút vettem kezelésbe, a narancssárga lángcsóva spirálként fonta körül a fekete anyagot, ami a testét jelképezte.

– Parancsolsz? – nézett rám pókerarccal.

– Tegnap teljesen egyedül vártam egy koszos, sötét liftaknában, hogy valaki segítsen. Ha nem jött volna a Kapitány, hogy megmentsen, el is felejtetted volna, hogy egyáltalán megszülettem. Szóval, hol voltál?  – ismételtem magam dühösen.

– Dolgom volt – válaszolt egykedvűen. Nem szerettem volna ismételten felidegesíteni magamat, már így is túlságosan sok stressz ért az elmúlt napokban. Féltem, hogy véglegesen kimerülök, úgyhogy próbáltam visszafogni magam, és nem olyan hangszínt megütni, mint egy őrült, aki most szökött a zárt osztályról.

– És Phil? – érdeklődtem. A liftet minden bizonnyal ő állította meg, de emlékeim szerint a mentésemben egyáltalán nem vett részt. Egyedül egy izmos, szőke alak, és az acélkemény mellkasa jutott eszembe, amitől egy kicsit megborzongtam.

– Neki is – zárta rövidre a témát.

– Remek – ciccegtem. – Viszont most már igazán elárulhatnád, hogy mi a fene történik körülöttem. Mi volt az az örvény a lakásomban? – váltottam témát.

– Rose – kezdett bele feltűnően kedvesen. – Nem volt ott semmi az égvilágon. Se örvény, se macska, csak a lángoló házad. Biztosan nagyon fáradt voltál, és az egész nem volt több álomnál.

– Azt akarod mondani, hogy megőrültem? Akkor ez mi? – kérdeztem ridegen, miközben a karomra pillantottam. Nick tekintete követte az enyémet, egyenesen a kezemre, amin időközben már kicserélték a kötést, és vakítóan világított a fehér fényben.

– Bármivel megvághattad magad – vonta meg a vállát, amitől kezdtem nagyon ideges lenni.

– Oké, akkor magyarázd meg kérlek, hogy mégis mi történt a liftben? Ne mondd nekem, hogy csak egy eset a sok közül, elvégre a zuhanástól meg kellett volna halnom – emeltem fel fenyegetően az egyik ujjamat, miközben a másik kezemmel továbbra is a lángcsóvákat irányítottam. Egyre gyorsabban és gyorsabban keringtek a bábu körül, tökéletesen szemléltetve a lelkiállapotomat.

– Miért ne lehetett volna egy szimpla roham? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Valahol mélyen szörnyen bántott, hogy nem hitt nekem, mikor pontosan tudta, hogy sohasem hazudnék neki.

– Talán mert ugyanaz a fekete valami jött ki a kezemből, ami korábban majdnem megölt?! – fakadtam ki, majd hogy minden kétséget kizáróan biztosítsam az igazamról, erőteljesen koncentrálni kezdtem, és az összes energiámat egy helyre irányítottam, azonban a várt eredmény helyett csupán a bábu robbant apró cafatokra. Ugyan nem ezt szerettem volna elérni, de így is elég hatásos volt, a tűzálló anyag darabkái konfettikként hullottak szét a szobában, és Nick egy kissé hátra is tántorodott a masszív falak által visszavert lökéstől. Zaklatott tekintettel méregettem, ahogy összeszedve magát leseperte a kabátjára eső darabkákat, miközben egyedül a vad zihálásom hangja törte meg a feszült csendet.

– Fejlődsz – jegyezte meg végül töprengve, mire a düh és a fájdalom újabb hulláma csapott le rám. Letöröltem a homlokomról az izzadtságot, és Nick felé fordultam. Borzalmasan kínzott a hangsúly, amivel kimondta a szót. Mintha csak azt akarta volna üzenni, hogy én egy kísérlet vagyok, egy továbbfejleszthető valami, egy tárgy.

– Frissítettek rajtam, vagy mi? Rose 2.0? – horkantam fel.

– Tudod, hogy nem így értettem. – Bár Nick szavai őszintén csengtek, valamiért nem tudtam hinni neki. Túl sok időt töltöttem el ezen a helyen, és tudtam, hogy itt senki sem pusztán jóindulatból vizsgálgatott engem. Információszerzés saját célokra – talán ez fedte leginkább a valóságot.

– Hát persze, hogy nem. Mégis ki lenne képes egy tinédzser amúgy is labilis lelkivilágát tönkretenni azzal, hogy tudósokkal vizsgáltatja meg újra és újra, mintha egy darab hús lenne? Egy darab hús, amitől félnek – fordultam meg, és tettem egy lépést felé. – És ne add itt az ártatlant, pontosan tudom, mit gondolnak rólam a mai napig. Egy időzített bomba, egy lány, aki nem tudja kontrollálni a benne lakozó erőket. Valamilyen elfuserált kísérlet mellékterméke, amiről senkinek sincs tudomása. – Miközben beszéltem, egyre közelebb lépdeltem Nickhez, aki rendíthetetlenül állt a helyén. Az utolsó mondat hatására a nyakán megfeszültek az izmok. – Azt hitted nem olvastam az aktákat? Hogy nem tudok a feltevéseitekről? Ugyan már, pont te lennél ilyen naiv?

– Nem tudom, miről beszélsz – tettetett ártatlanságot.

– Rose Russell, tizenöt éves, született New Yorkban, apja neve Bertrand Russell, múltbéli ügynök, jelenleg kutató... – kezdtem bele a rólam évekkel korábban készült dokumentumok egyikébe. Régen kívülről fújtam az egészet, és valamiért az egész úgy hangzott, mint egy kórkép. – Információk a szervezetemről, elemzés a véremről, gyerekkori traumák – soroltam tovább a tartalmát.

– Minden ügynökről készül egy ilyen – védekezett. Annyira gyűlöltem a kifejezéstelen ábrázatát, amit ilyen esetekben öltött magára. Szerettem volna csak egyszer belelátni Nick Fury fejébe, vagy inkább szívébe, már ha rendelkezett egyáltalán ilyesmivel.

– És mindegyikre rá van írva hatalmas piros betűkkel, hogy veszélyes? – álltam meg alig néhány centivel előtte. – Ne mondd, hogy nem félsz tőlem, Nick. Állsz itt hősiesen, a szemed se rezzen, de valószínűleg már rég csipogtál az embereidnek, akik nyilvánvalóan bármelyik pillanatban beeshetnek az ajtón – böktem a kijárat felé. – Mert ez vagy te. Kalitkába zárod azokat, akik kicsit is mások, mint az átlagemberek, de nem mered őket kiengedni. Mondd csak, Vele is ezt fogod csinálni? Némán fogsz rettegni Amerika Kapitánytól is, csak mert több nálad?

– Nem vagyok hajlandó folytatni ezt a beszélgetést – tért ki a válaszadás alól. Hitetlen mosollyal az arcomon csóváltam meg a fejem, majd elindultam a kifelé.

– Jó, mert amúgy sem érdekeltek volna a válaszaid – vetettem oda, majd becsapva az ajtót, kiléptem a folyosóra, ahol nem várt látvány fogadott.

– Jól van? – kérdezte a falnak támaszkodó alak. Nem igazán tudtam mire vélni a szavait, vagy hogy egyáltalán mit keresett a gyakorlószobám mellett, de gyanítottam, hogy inkább Nickhez van köze, mint hozzám.

– Mennyit hallott? – bontottam ki ingerülten a copfomat, hagyva, hogy a hajam kissé ziláltan a vállamra omoljon.

– Hát, azt hiszem éppen eleget – nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel. A szavak hallatán kelletlenül felsóhajtottam.

– Irányítani akarják a világot, de nem képesek összerakni egy hangszigetelt szobát... – motyogtam magamban, mire a férfi halványan elmosolyodott. Nem volt olyan őszinte, mint a régi fotón látott vigyor, de azokban a percekben ez is éppen elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam annyira szörnyen egyedül.

– Ami azt illeti, tegnap nem igazán volt alkalmam bemutatkozni. Steve Rogers – nyújtott kezet. Mielőtt elfogadtam volna, észrevétlenül végigmértem. Nem tudom, hogy az adrenalin tette–e, de a felvételeken sokkal fenyegetőbbnek tűnt. Kitudja, talán az is segített a pozitív megítélésében, hogy éppen nem rombolt le falakat. Emberfeletti erejéről csak a hófehér pólóján keresztül kirajzolódó izmos felsőteste tanúskodott, és a tény, hogy alig egy nappal korábban több száz méteren keresztül cipelt felfelé. Ha átlagember lettem volna, valószínűleg sokkos állapotban álltam volna előtte, de már semmi nem lepett meg. Felőlem akár maga Jézus is alászállhatott volna a Mennyből, körülbelül annyira rázott volna meg, mint a tény, hogy éppen Amerika Kapitánnyal beszélgettem.

– Rose Russell. – Ahogy kezet ráztunk, enyhe meglepettség futott rajtam végig. Arra számítottam, hogy a szorítása erős lesz, de tévedtem. Semmivel sem volt durvább nálam, talán még gyengédnek is nevezhettem volna, ha nem éreztem volna annyira végtelenül határozottnak. Még egy utolsó pillantást vetettem a tengerkék szemeire, és szőke hajára, majd az ideiglenesen a szobámnak kinevezett helység felé indultam.

– Nem válaszolt a kérdésemre – követett zsebre tett kézzel. Váratlanul ért, hogy utánam jött, így értetlenül bámultam rá.

– Komolyan az érdekli, hogy vagyok? – vontam fel a szemöldököm.

– Miért ne lehetne így? – kérdezett vissza.

– Talán mert hetven évig mindenki halottnak hitte, és most itt van, egy új világban, tele új emberekkel, és ezek sokkal nagyobb problémák, mint az én lelkiállapotom – vontam vállat. Miközben beszéltem, szemeiben fájdalom sejlett fel, amitől azonnal lelkifurdalásom támadt. – Sajnálom – tettem hozzá, mire megrázta a fejét, mintha mi sem történt volna. Két nap alatt kétszer beletiporni Amerika Kapitány lelkébe... Komolyan terveztem elgondolkodni a kommunikációs képességeim és az empátiám fejlesztésén.

– Mióta ismeri a főnököt? – váltott inkább témát, amitől ezúttal én meredtem gondterhelten a távolba.

– Túl régóta – mondtam végül. – Ha rám hallgat, ne nagyon bízzon meg benne. Tizenöt éves korom óta állok vele kapcsolatban, de még mindig nem tudok vele mit kezdeni.

– Tizenöt? – nézett rám kérdőn.

– Akkor kezdődött ez az egész – utaltam a képességemre. – De ez eléggé... bonyolult.

– Gondolom nem fog ennél többet mondani – Beszéd közben semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, ami egy kicsit kezdett dühíteni. Nicktől már megszoktam ezt a fajta viselkedést, de nem igazán szerettem volna még egy kifürkészhetetlen alakot magam mellé.

– Nem hinném – motyogtam, majd amint az épület általam nagyon jól ismert szakaszába értünk, hogy eltereljem a figyelmemet, piszkálni kezdtem a kötésen sorakozó szöszöket. Tegnap este nem igazán volt alkalmam megfigyelni a környezetemet, csak az számított, hogy eljussak a szobámig, és fáradtan az ágyba roskadhassak. Ebből kiindulva bármikor elönthettek az emlékek, és nem igazán szerettem volna a Kapitány szeme láttára kiborulni. A gézzel való babrálás annyira lekötötte minden figyelmemet, hogy szinte észre sem vettem, ahogy egyik percről a másikra már a falhoz szorítva találtam magam. A kemény felület hidegen nyomta a hátamat, és a velem farkasszemet néző, továbbra is érzelemmentes arc sem gyakorolt rám pozitív hatást.

– Nézze, Rose – kezdett bele a férfi, miközben két izmos karjával teljesen satuba szorított. – Az én csapatomban nincsenek titkok és hazugságok. Vagy őszinte lesz, vagy elfelejtheti az egészet. – Hirtelen köpni–nyelni nem tudtam az elhangzottaktól. Fogalmam sem volt, honnan jött ez a hirtelen támadt erőszakosság, és semmiféle csapatról nem volt tudomásom, aminek tagja lettem volna. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk őrült meg: Ő vagy én. A fejemben persze már megkondult a vészharang, és a testemen végigsöpört a félelem és adrenalin különös elegye.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél, de azt tudom, hogyha nem enged el, nem lesz jó vége – sziszegtem a lehető legnyugodtabban.

– Mire céloz ezzel? – húzta fel a szemöldökét.

– Emlékszik arra, amit a liftaknában mondtam? A tűz belőlem áradt, de irányítani már nem tudtam. Általában az adrenalin miatt keletkezik, úgyhogy ha nem akarja pillanatokon belül megégetni magát, jobb lesz, ha elenged. Most – nyomtam meg az utolsó szót. A Kapitány néhány másodpercig még gondolkodott, majd végül engedelmeskedett, és elemelte kezét a vállamról. – Köszönöm – mosolyodtam el savanyúan, majd gyors léptekkel az úticélom felé siettem.

Mikor megálltam a tengernyi ajtó egyike előtt, legszívesebben elmenekültem volna az egyre inkább erősödő érzelmeimtől, de most az egyszer nem akartam gyáva lenni. Nagyot sóhajtva nyomtam le a kilincset, és a helységbe belépve mélyen belélegeztem azt a különös légkört, ami mindig is körbelengte a szobát. Volt ott kín, fájdalom, kimerültség és egy kis jókedv is. Az egyszerű, fehér takaróval borított ágyra és az apró, barna éjjeliszekrényre terelve a tekintetem be–bevillantak a múlt pillanatai. Az első forgolódással töltött éjszakám, a napok, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy a saját nevemre is alig emlékeztem, a plafon képe, ami a sok bámulás hatására már–már a retinámba égett. A néhány boldog perc, mikor hősiesen elpusztítottam az általam becsempészett édességhalmot, és Phil vidám tekintete, miközben teli szájjal magyaráztam neki a nassolás káros hatásairól...

A kissé abszurd képsoroktól meghatódva huppantam le a puha ágyneműre, de a bárgyú vigyor azonnal lefagyott az arcomról, mikor megláttam a szekrényen heverő papírköteget. Érdeklődve vettem kezembe a fehér lapokat, aminek a legfelső darabja látszólag üres volt, ám ahogy jobban megnéztem, feltűnt egy vastagon nyomott szó: Bosszúállók. Éppen készültem volna beleolvasni, mikor valami – vagy inkább valaki – megzavart.

– Szép elképzelés, talán már túlontúl emberi is – hallottam hirtelen egy halk mondatot a hátam mögül, és az ijedtségtől még ültömben is ugrottam egyet. A férfi hangja túlságosan ismerősnek tűnt, ami önmagában nem lett volna gond. Az egyetlen bökkenőt az jelentette, hogy hiába néztem körbe, senkit nem találtam magam körül. Mikor a szobába léptem, senki nem tartózkodott bent, és emlékeim szerint egyedül is érkeztem. A helység alapvetően is túl kicsi volt ahhoz, hogy valaki elbújhasson benne, de most a félelemtől mintha közeledni látszottak volna a falak. Tudtam jól, hogy ez nem történhet meg, de én mégis úgy éreztem, ki kell jutnom, különben teljesen összenyomnak. Azonban hiába pattantam fel, és rángattam a kilincset, semmi haszna nem volt. Nekirugaszkodva próbáltam kirúgni az ajtót, de hasztalanul. Reményvesztetten pördültem meg a tengelyem körül, valamiféle kiút után kutatva, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy már elkéstem. Ahogy feltűnt egy semmiből kirajzolódó fekete alak, teljesen lefagytam, tudván, hogy nincs menekvés. A falak egyre közeledtek, az árny egyre tisztábbá vált, én pedig még jobban kétségbeestem.

4 megjegyzés:

  1. Drága Féjt!
    Hát jesus christ... Hogy a francba csinálod azt, hogy egyetlen fejezetedben ennyi (rengeteg) izgalom van? Egy pillanatra se lapos, kiszámítható a dolog. Zseniális!
    Onnan tudni, hogy jó író vagy, hogy mindig az izgalmas részeknél fejezed be a fejezetet. Egy igazi dög vagy!
    És jöhet a bloggeres sablon: Siess a következő résszel!
    Csóközön,
    Luna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Luna! (utállak, amiért ilyen jó neved van)
      Naaaggyon féltem tőle, hogy nem sikerült jól a rész, de igyekeztem, és remélem nem csak elfogultságból írtad ezeket a sorokat. Mondjuk ez azért elkerülhetetlen.
      Jó írónak azért nem nevezném magam, de a Kimis sztorihoz képest tényleg egész elfogadható. Legalábbis eddig. Amúgy mindig megfogadom, hogy "na, most akkor nem lesz függővég", erre nézd meg. Nem tehetek róla. :(
      Sietek-sietek, de ez az utasítás rád is vonatkozik.

      Písz end láv(rás),
      Féjt

      Törlés
  2. Drága Faith!
    Megint sikerült valami fantörpikusat összehoznod, és mikor megláttam telefonról, hogy új rész van, szinte felszakítottam a laptop tetejét, hogy elolvashassam!
    Nagyon de nagyon szórakoztató törpénet a tied és már alig várom a következő fejezetet! ( amit remélem hamarabb olvashatok)
    Sok sok cuppanós törppuszi: Amber,

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Amber!
      El nem tudom mondani, milyen jól esnek a kommentjeid. Mindig nagyon fellelkesítenek, és hatalmas erőt adnak a folytatáshoz.
      Köszönöm szépen a kedves szavakat, bár némileg túlzol. :) Igyekszem ezt a szintet tartani a következő fejezetek során is, amiket most már tényleg időben tervezek publikálni. Tényleg elnézést a sok késlekedésért. :D

      Csóközön,
      Faith

      Törlés