Helyzetjelentés

Sziasztok, srácok!

Most kivételesen csak egy rövidke bejegyzéssel készültem nektek, ugyanis mától kezdve egészen vasárnapig lenn leszek mucsaröcsögén, ahol valószínűleg csak a mobilom segítségével tudok majd netezni. Ez nem azt jelenti, hogy nem leszek itt egyáltalán, csak telefonról nem hiszem, hogy tudnám posztolni az új részt. Ha esetleg gépközelbe jutok, mindenképp igyekszem pótolni a lemaradásomat.

A másik dolog pedig az, hogy az oldalon nemsokára kisebb-nagyobb átalakítások lesznek, így lehetséges, hogy néhány napig nem lesz elérhető a blog. Amint kész az új design, az új fejezetet is minden bizonnyal publikálásra késznek fogom nyilvánítani. 

Köszönöm mindazoknak, akik valamilyen módon eddig véleményezték a történetet, a közeljövőben is meg lesz erre a lehetőségük, és remélem igénybe is veszik majd. :) 

Kellemes napot mindenkinek, 

Faith

U.i.: Ó, és elnézést az esetleges hibákért, hülyeségekért, de mentségemre legyen, hogy körülbelül két órát aludtam, és ébredés után alapvetően használhatatlan vagyok egy darabig.

Második fejezet

Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni a pozitív visszajelzéseket, nagyon hálás vagyok érte. :) Tudom, hogy erre a fejezetre ígértem be Steve-et, de belőle is csak egy kicsi jutott most, elnézést. Nem szerettem volna hatásvadász lenni, ami a lezárást illeti, de nem bírtam ki. Ezer bocsánat. Kommentet hagyni és feliratkozni még mindig ér. 
Ó, és ha valakinek rosszalkodik a sablon, vagy nem tudja elolvasni rendesen a bejegyzéseket, az mindenképpen szóljon, mert páran már jelezték. Gőzerővel próbálok rá megoldást találni, pláne, hogy nem tudom, hány embernél fordul ez elő. Előre is köszönöm.

Jó szórakozást! :)

A bőrömet forrón körülölelték a fölém tornyosuló lángnyelvek, de nem perzseltek meg. Hiába nem tudtam irányítani őket, az általam útjára indított tűz soha nem égetett meg, másokat viszont annál inkább. Szám elé tartva a kezem, tekintetemmel kétségbeesve kutattam az  állatot, de nem láttam semmit, csak a narancssárga, helyenként áttetsző tüzet, és az ide-oda cikázó örvényt. Már az egész lakás lángokba borult, de nem tántorított el a célomtól. Egyik helyiségből a másikba futottam, eszeveszettül keresve a macskát, miközben a tüdőmet elöntötte a keserű füst. Próbáltam csitítani a hevesen tomboló nyalábokat, de nem értem el semmiféle változást, sőt, egyre terebélyesebbé váltak. Szerencsémre a közvetlen közelemben senki nem lakott, de a környező, üresen álló házakra átterjedhetett, és hogy őszinte legyek, nemhogy nem szerettem volna, de nem is lettem volna képes kifizetni az esetlegesen keletkező károkat. Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjak, és próbáltam logikusan felmérni a helyzetet. Az ablakon díszelgő lyuk tökéletes menekülési útvonalnak bizonyult egy cica számára, de ha még ki is ugrott rajta, függetlenül attól, hogy talpra esett vagy sem, nem tudta volna kikerülni a kiálló darabokat. Elképzeltem, ahogy szerencsétlen keservesen nyávog a testéből kiálló szilánkok miatt, miközben a sötét éjszakában vánszorog. Elborzadtam az elém táruló látványtól, ugyanakkor erőt is adott. Közelebb léptem a tébolyult feketeséghez, hogy meg tudjam vizsgálni az ablakot, azonban nem tudtam elkerülni a találkozást. Ahol hozzámért a kavargó felhő, mintha milliónyi kés állt volna ki belőle, és éreztem, ahogy az egyik egy hosszú csíkban felhasítja a jobb karomat.

– A pokolba – szisszentem fel, de nem húzódtam vissza. Sóhajtottam egy nagyot, amitől megállíthatatlanul köhögni kezdtem, és kitéve magamat a kockázatnak, hogy felnyársalnak a pengék, még egy lépést tettem. A fájdalom borzalmasan kínzott, valósággal marcangolni kezdte az ökölbe szorított kezemet. Reméltem, hogy megéri, de csalódnom kellett. A körülbelül arasznyi lyukon semmi változást nem véltem felfedezni a legutóbbi alkalom óta. Szerettem volna tovább keresgélni, de ha nem akartam rövid időn belül elveszíteni a kezemet vagy akár a tüdőmet, mennem kellett. Erőt vettem magamon, és csalódottan hátrálni kezdtem. A lehető legóvatosabb mozdulattal kihúztam a karom a sötétségből, és a látvány lesokkolt. A kabátom ujja cafatokban lógott, és az egyetlen nagy vágás mellet rengeteg kisebb seb futott végig az alkaromon. A vér megállíthatatlanul patakzott belőlük, így hirtelen ötlettől vezérelve lerángattam magamról a kabátom épen maradt részét, és szorosan a sérülések köré csavartam. Kintről hirtelen motorbőgést, majd ajtócsapkodást és beszélgetés foszlányát hallottam. A vágások a vártnál sokkal jobban fájtak, mintha az egészre egy hatalmas adag savas folyadékot borítottak volna. Hogy a vérveszteség tette-e, vagy csak a sokk, nem tudom, de akaratomon kívül térdre rogytam, továbbra is szorítva a karomat, különösen a csuklómat. Tisztán hallottam, ahogy a bejárati ajtó kivágódik, és emberek trappolnak végig a lakáson, de nem tudtam segítséget kérni, vagy egyáltalán megszólalni. Éreztem, ahogy a füst végérvényesen átveszi az uralmat a mellkasomban, miközben előre hajolva, fuldokolva krákogtam. Évszázadoknak tűnt, mire valaki végre észrevett. Halványan érzékeltem, hogy megragad a vállamnál fogva, és kitámolyog velem a lakásból, majd egy fekete autó hátsó ülésébe tuszkol, és olyan felesleges közhelyeket mormol, mint a "minden rendben lesz", vagy a "semmi baj nincsen". Gyanítottam, hogy inkább saját magát akarta megnyugtatni, mintsem engem. Az ezután következő képkockák homályosan folytak végig a szemeim előtt, mígnem teljesen elsötétült minden.

****

Miután kinyitottam a szemem, az első, ami eszembe jutott, az volt: fehér. Vakító, makulátlan fehér fény, amiről először azt hittem, a Menny fénysugara, azonban mikor kitisztult a látásom, csalódottan konstatáltam, hogy csak egy kisebb kórteremben fekszem néhány életfunkcióimat figyelő gép társaságában. Az összes végtagom sajgott, különösen az immár fehér gézbe burkolt karom, ami villámgyorsan észhez térített. Megpróbáltam lassan felülni, miközben minden egyes lélegzetvételem kínzó hörgésre vagy inkább nyüszítésre hasonlított. Igazán megáldhattak volna valamilyen csodálatos gyógyulási képességgel is – gondoltam magamban bosszúsan, majd lassanként, centiméterről centiméterre haladva feltornáztam magam az ágyban. A puha, hófehér ágynemű melege csábítóan hívogatott, de a helység túl steril volt számomra, ráadásul akadt egy kis dolgom. Nagy nehezen felálltam, majd az épen maradt kezemből kihúztam az infúziós csövet, amitől a gépek először megállíthatatlanul pittyegni kezdtek, majd pár pillanat elteltével a zaj alábbhagyott, én pedig megkönnyebbültem. Lassan az üvegajtó felé lépkedtem, mikor megpillantottam egy széket az ágyam mellett, és a rajta heverő ruhákat. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy a koszos, szakadt ruháim eltűntek, és helyette egy egyszerű hálóing takarta a testemet. Akármennyire is sietni szerettem volna, jobbnak láttam magamra rángatni a kikészített pólót és farmernadrágot. Mielőtt elhagytam volna a szobát, végigmértem magam az ajtó fényes felületén. Kócos, sötétbarna hajammal, és sápadt arcommal úgy nézhettem ki a hálóingben, mint egy bosszúszomjas kísértet, így borzalmasan hálás voltam a ruhákért, akárki is tette oda őket. El is határoztam, hogy amint időm szakad rá, megkeresem azt a valakit, hogy megköszönhessem. Előtte azonban fontosabb elintéznivalóm volt.

Minden erőmet összegyűjtve lenyomtam a kilincset, majd kiléptem a halványan pislákoló lámpa által megvilágított folyosóra. Arra számítottam, hogy minden tele lesz dolgukat intéző emberekkel, de most csak két beszélgetésbe elegyedő férfi támasztotta a falat nem messze tőlem. Próbáltam észrevétlenül közelebb lopózni hozzájuk, de az érkezésem csakhamar feltűnt nekik.

– Miss. Russell, mit keres maga itt? – fordult felém elképedve az egyik ügynök. Mogyoróbarna haja hullámos fürtökben hullott szürke szemeibe, amikből ahogy tetőtől talpig végigmért, nem egészen őszinte aggodalom sugárzott.

– Én is örülök, hogy látom, William – köszöntöttem hasonlóképp apám egyik barátját. Miközben az arcát vizslattam, halványan felderengtek a kiskori emlékek. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, akit  nem igazán kedveltem a bébiszitterjeim közül. Visszatekintve igazán szórakoztató volt a gondolat, hogy egy SHIELD ügynök egy kisiskolást dajkál, aki meglehetősen utálja. Leleményes gyerek lévén mindig találtam valamit, amivel bosszanthattam. Legalább ennyi örömöm volt abban, hogy állandóan idegenek vigyáztak rám.

– Mi történt? – Miközben beszélt, tekintete végig a bekötött karomat pásztázta. A mellette álló szőke férfi csak egy hűvös pillantásra méltatott, látszott rajta, hogy nem nagyon érdekli, mi van velem.

– Azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy ezt megbeszéljük, de maradjunk annyiban, hogy nehéz éjszakám volt – tértem ki a konkrét válaszadás alól.

– Ahogy akarja – hagyta rám. – De azért remélem, hogy minden rendben.

– Fogjuk rá. Nem tudja, merre találom Furyt? – tértem rá a számomra legfontosabb kérdésre.

– Valószínűleg az irodájában, de különleges riasztás van érvényben, úgyhogy nem lenne tanácsos zavarni. – El sem tudtam képzelni, miféle riasztásról lehet szó, de azonnal elfeledtette velem a fájdalmaim egy részét. A gyakori látogatásaim során egyszer sem fordult elő ilyen eset, úgyhogy fogalmam sem volt, mi a teendő ebben a helyzetben.

– Valami baj van? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.

– Nem hinném, hogy ezt velem kéne megbeszélnie. – Bár minden joga meg lett volna hozzá a korábbi megjegyzésem miatt, egy cseppnyi gúnyt sem véltem felfedezni a hangjában. Nagyot sóhajtottam, majd fáradtan beletúrtam a hajamba.

– Oké, köszönöm a segítséget. Viszlát – búcsúztam el, majd még mindig kicsit tántorogva sarkon fordultam, és Nick irodája felé vettem az irányt.

Útközben elgondolkodtam rajta, hogy vajon mennyi időbe tellett megalkotni a hatalmas épületet, és a tágas folyosók szerteágazó rengetegét. Azonban nem sok időm volt ezen morfondírozni, mert minél közelebb értem a főhadiszállás szívéhez, egyre több ember sürgött-forgott körülöttem. Mindenki arcán földöntúli izgalmat láttam tükröződni, miközben gyors léptekkel haladtak egyik helyről a másikra. Próbáltam elcsípni valamilyen beszélgetésfoszlányt, de a nagy hangzavarban nem jártam túlzottan nagy sikerrel. Egy-két kósza szó ugyan a fülembe szökött, de nem igazán sikerült összeegyeztetnem őket. Tippem sem volt, hogyan kapcsolódhattak a kapitány, a jég és a képtelenség kifejezések. Megvonva a vállam haladtam előre, majd elhagyva az épületszárnyat, amiben tartózkodtam, elképedtem, ahogy a korábbinál is nagyobb embertömeg végezte a dolgát.

– Elnézést – szólalt meg egy nálam látszólag néhány évvel idősebb nő, miután könyökével egyenesen a bordáim közé vágott. Halványan megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj - ami persze nem volt igaz -, de a nő addigra már messze járt. Őszintén nem tudtam, hogy örüljek-e neki, hogy fel sem tűnik a többieknek a létezésem, vagy sem. Egész életemben végigkísért ez a jelenség, és az igazat megvallva, bármennyire is utáltam néha emberek közé menni, valahol nagyon mélyen igenis fájt, hogy nem volt senkim, nem tudtam bárkivel csak úgy elbeszélgetni egy kávé mellett, vagy bármi hasonlót tenni. Soha nem éreztem, hogy tartoznék bárhova is, hogy megértené bárki is azt, ami lejátszódik bennem. Ezért menekültem az álmaimba, de néha ott is szembesülnöm kellett azzal a rideg közönnyel, ami egy idő után borzalmasan üressé teszi az embert. Elhiszi azt, amit a háta mögött suttognak róla, és szépen lassan beleőrül a magányba és kétségbeesésbe. Ha csak a szüleim mellettem lettek volna, fényévekkel jobban éreztem volna magam, de miután az anyám meghalt, és az apámat szinte sosem láttam, végig egyedül voltam. Együdül, egy apró szobában az ágyhoz kötve, miközben egy sötétített ablak mögül bámultak, és kísérleteket végeztek rajtam. Természetesen eredménytelenül. Pontosan ezért töltöttem az időm nagy részét a könyvtárban. Éjt nappallá téve kutattam, a könyvek voltak az egyedüliek, amikbe belekapaszkodhattam a semmi közepén, de egy idő után a kezem fáradni kezdett, és nem maradt semmilyen motivációm. Néha-néha még benéztem Maryhez, volt, hogy minden nap, de a vége mindig ugyanaz volt. A kevésbé rossz periódusnak vége szakadt, és következett egy milliószor kegyetlenebb időszak. Közben hagytam, hogy Nick emberei folyamatosan vizsgáljanak, nem törődve vele, mekkora fájdalmat okoznak vele. Ha fizikailag nem is ütöttek sebet rajtam, a lelkemből minden egyes alkalommal kihasítottak egy darabot, és lassacskán semmi nem maradt, ami emberré tett volna. Csak lélek nélküli porhüvely voltam, aki most egyedül lépkedett a folyosón, semmi több.

Ezen töprengve sétáltam tovább, mígnem az úticélomat jelentő ajtó előtt találtam magam. Tétován bekopogtam, de semmilyen választ nem kaptam. Magamban morogva az ajtó mellett elhelyezett fekete retinaszkennerre sandítottam, és jobb lehetőség híján megpróbáltam a segítségével bejutni.

– Csak most az egyszer legyen szerencsém – motyogtam, miközben a kék fénynyaláb végigpásztázta a szemgolyómat, de hiába, már hallottam is a "hozzáférés megtagadva" üzenetet. Remek... Erőteljesen gondolkodni kezdtem, vajon hogyan jutok be, mikor a vállamat hirtelen megérintette valaki a hátam mögül. Már éppen elküldtem volna a francba, mikor megpördülve a tengelyem körül egy már jól ismert arccal néztem farkasszemet. A máskor mosolygós, jégkék tekintete most izgatottan csillogott, majd amint felismert, meglepettség vette át a helyét. Áldottam az eget, amiért most az egyszer odafent meghallgatásra kerültek a szavaim.

– Nahát, Rose. Nem számítottunk rá, hogy ilyen korán magadhoz térsz. Hogy érzed magad? – érdeklődött mosolyogva. Ami azt illeti, nem lepett meg, hogy tudott a történtekről. Kellemes hangjából a kedvesség mellett némi aggodalom is áradt, ám nem igazán hasonlított Williaméhez. Nem engem féltett, sokkal inkább valami mást, amiről akkor még nem volt tudomásom.

– Megvagyok – zártam le a témát röviden. – Be tudsz juttatni? – mutattam hátra az ajtóra.

– Nem hiszem, hogy örülne neki, ha most bemennél. – Először azt hittem, nem hallok jól. Azt még elfogadtam, hogy William szerint nem kéne zavarnom Nicket, de attól a személytől, akivel az itt eltöltött idő alatt egyedüliként sikerült összebarátkoznom, nem vártam volna, hogy bármikor hasonlót mond. A kezeléseknek csúfolt információszerzés során ő volt az, akinek bármikor panaszkodhattam, annak ellenére, hogy mennyire sűrű volt a beosztása. Talán azért, mert Nick nem mert másra bízni. Tudta, ha olyasvalakivel kell jópofiznom, aki az idegeimre megy, valamelyikünk nagyon megbánja, és az általában nem én voltam. Szerencsére azóta sikerült levetkőznöm ezt a szörnyű szokásomat, de egyúttal sokkal bizalmatlanabb is lettem, így csakis ezzel két emberrel voltam hajlandó megbeszélni a komolyabb dolgaimat. Phil volt az, akihez bármilyen dologgal rohanhattam, az egyedülléttől kezdve a kétségbeesésig, minden lelki problémámat kibeszélhettem neki. Nick ennek pontosan az ellentétét jelentette, hozzá csak veszély esetén fordulhattam, de azt hiszem, ez így volt jól. Pontosan ezért tudnia kellett, hogy csak akkor keresem a főnököt, ha nagyon komoly dolog van a háttérben.

– Na jó, miről van szó? Mindenki valami riasztásról beszél, meg vészhelyzetről, és valami kapitányról. Fogalmam sincs, mennyit aludtam, de valami nagyon fontosnak kellett történnie, amiért mindenki ennyire lázban ég – fontam össze a karjaimat magam előtt sértődötten, egy kis ideig félretéve a saját életemet érintő kérdéseket. Nem voltam benne biztos, hogy az ideérkezésem előtt már nem állt fenn a jelenlegi helyzet, de őszintén kíváncsi voltam rá, mennyi időt töltöttem az ágyban gyengélkedve.

– Nem mondhatok semmit – ellenkezett, de nem tágítottam. Próbáltam nem egy őrült pszichopatának tűnni, de nem tudtam megakadályozni a lelki detonációt.

– Nézd, Phil, én végtelenül türelmes ember vagyok, de néhány órával ezelőtt valaki bedobott egy kavicsot a nappalimba, ami egy tornádószerű izévé változott, én pedig idegességemben felgyújtottam az egész lakást, és a tűzben valószínűleg odaveszett az egyetlen élőlény, aki önszántából szegődött hozzám. Ráadásul az a fekete valami felnyársalta a fél karomat, ami még most is rettenetesen fáj, sőt, ami azt illeti, minden más testrészem is sajog, és fogalmam sincs, mi a fene történt, úgyhogy nagyon örülnék, ha beengednél Nickhez, ha már te nem vagy hajlandó elárulni semmit. – A kisebb monológom végére a hangom egy kicsit megremegett, de semmit sem vesztett vészjósló éléből. Rezzenéstelenül álltam Phil tekintetét, egészen addig, míg aprót biccentett, és a szkennerhez lépett. Halkan felsóhajtottam a rám törő megnyugvástól, de sajnos nem tartott sokáig az örömöm. A folyosónál jóval sötétebb helyiségbe belépve először a rengeteg kijelzőt, majd a láthatóan nyúzott arcú Nicket pillantottam meg, amint elmélyülten tanulmányozta az egyik monitort. Bokáig érő fekete bőrkabátja most is teljesen körülölelte a testét, ahogy azt már minden egyes találkozásunk alkalmával megszokhattam. Hasonló színű szemfedőjétől általában kirázott a hideg, de most túl zaklatott voltam hozzá, hogy foglalkozzak vele.

– Mikor arra kértem, hogy tartsa minél tovább Rose-t az ágyában, nem egészen így gondoltam – dörmögte felénk se nézve. A szavak hallatán azonnal megértettem, miért volt olyan különös Phil hangszíne korábban. Valószínűleg attól tartott, hogy kiderül, elhagytam a szobámat, és nem tudott megfékezni. Mennyivel könnyebb lett volna, ha átalszom az egészet, és nem kell tudomást szereznem semmiről, nem igaz?

– Nem tehettem semmit, már az ajtóban állt, mikor ideértem. Tudja, mennyire meggyőzően érvel – védekezett az ügynök.

– Nem igazán nevezném érvelésnek azt, amit csinálni szokott – jegyezte meg.

– Hahó, feltűnt, hogy mindent hallok? – szóltam közbe ingerülten.

– Pihenned kéne – vágta rá Nick mogorván.

– Mégis hogy tudnék pihenni? Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mi történt az idevezető úton, ahogy azt sem tudom, mi van a lakásommal, és úgy egyáltalán mi a fene folyik körülöttem – fakadtam ki.

– Majd ha megmagyaráztad, hogy mit kerestél vérző karral a lángoló házban, talán válaszolok. De most fontosabb dolgom is akad ennél – nézte továbbra is a számomra kivehetetlen adatokat. Kezdtem elveszíteni a korábbi magabiztosságomat.

– Oké – egyeztem bele csalódottan –, a kérdéseim várhatnak. Egyetlen kivétellel. Mi a franc történik itt? És ne mondd, hogy semmi közöm hozzá, mert a legkevésbé sincs kedvem tudatlanul ténferegni az épületben, mikor mindenki izgatottan rohangál.

– Semmi közöd hozzá – jelentette ki, mire ökölbe szorult a kezem.

– Igazad van – legyintettem. – Majd összerakok magamnak egy hihetetlen történetet a folyosókon hallottakból, és továbbadom a többieknek, elhitetve velük, hogy ez az igazság. Elvégre, láttak ide bejönni, és semmi okuk nincs rá, hogy ne higgyenek nekem. Bizonyára sokkal célravezetőbb lesz. - Nick most az egyszer végre rám pillantott.  Sötét bőrén a fények megcsillantak, ahogy felém fordult. Az arcáról ahogy általában, most sem tudtam leolvasni semmiféle érzelmet.

– Legyen – sóhajtott fel lemondóan, mire a győzelem öröme végigfutott a testemen. – De tudnod kell, hogy csak azért egyeztem bele, mert a házad romokban áll, és itt kell maradnod, amíg át nem helyezünk máshova. Így pedig elkerülhetetlen, hogy ne fuss bele valahol a kérdés tárgyába – tette hozzá szigorúan. A mosolyom ugyan nem volt őszinte a hírek hallatán, de nem akartam kimutatni, hogy mennyire mélyen érintett a lakás elvesztésének híre. Fél kézzel ügyködött valamit a monitorokon, majd egyetlen mozdulattal áthúzta az összes képet és információt a legnagyobb kijelzőre, amit már én is tökéletesen láthattam. Nem igazán értettem, miért nézünk egy éppen alvó férfit, de az arca valamiért furcsán ismerősnek tűnt.

– Coulson ügynök – nézett Nick az említettre, mire az megköszörülve a torkát beszélni kezdett.

– Bizonyára hallottál már Amerika Kapitányról – tartott rövid szünetet Phil, mire bólintottam. Amerikai származásom lévén az lett volna a furcsa, ha nem hallok a második világháborús hősről. Igazi koldusból királyfi történet volt az övé, miután a vézna kisemberből egy szérum segítségével egycsapásra izmos szuperhőssé vált. – Remek. Akkor nyilván annak is tudatában vagy, hogy hosszú évekkel ezelőtt meghalt egy bevetés során. A nácik titkos szervezete ellen küzdött, és már éppen nyerésre állt, mikor a gépe lezuhant. A testet a hosszú ideig tartó kutatás során senki nem találta meg, így kénytelenek voltak halottá nyilvánítani.

– És itt jön az érdekes rész – vette át a szót Nick, mire Phil egy pillanatra csalódott arcot vágott, de gyorsan rendezte a vonásait. – Néhány nappal ezelőtt kaptam egy hívást, hogy az óceánban találtak egy jégbe fagyott férfit, furcsa maskarában. Ezután azonnal ide szállították, és a vizsgálatok során kiderült, hogy nagyon is életben van még. – Miközben beszélt, a képek sorra váltakoztak a monitoron. Először egy évtizedekkel ezelőtt készült fotó jelent meg egy szőkés hajú, kerek pajzsot tartó férfiról. Miközben a mellette álló katonára pillantott, az arcán őszinte mosoly terült szét, amitől egy kicsit én is jobb kedvre derültem. Ezt követően egy hatalmas darab jég képe következett, benne ugyanazzal a pajzzsal, ezúttal színesben. A közepén egy ötágú csillag terült szét, amit csíkokban ölelt körül a kék és a piros kombinációja. Az alapvetően fényes felületén gyémántokként csillogtak a jégkristályok, és amint a tekintetem feljebb vezéreltem, halványan még feltűnt egy ember sziluettje a jégben, majd másodpercek elteltével a helyét egy laboratórium vette át. A félig fagyott férfi körül nyüzsgő tudósok kellemetlen emlékeket idéztek fel, amikbe ezúttal is beleborzongtam, és mire észbe kaptam, a kijelzőn a már korábban látott jelenet kapott helyett. A férfi békésen aludt, és most az is feltűnt, hogy a környezete furcsán ódivatú. A háttérből nagyon halkan mintha valamilyen sportközvetítés zaja sejlett volna fel, de a kinti forgalom szinte teljesen elnyomta. Nem igazán fogtam fel az összefüggést, így csak kérdőn bámultam a mellettem álló két alakra. Próbáltam összeegyeztetni a hallottakat a látvánnyal, de nem igazán ment. Illetve, nagyon is tudatában voltam annak, mit szerettek volna mondani, de az agyam egyszerűen nem volt képes befogadni az információkat.

– Tehát... – kezdtem bele, miután nagyjából összeraktam a képet a fejemben. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ez az ember – böktem a kijelzőre –, a körülbelül hetven évvel ezelőtt meghalt Amerika Kapitány, a nemzet hőse, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hibernálódott, és az embereid megtalálták a fagyott testét. Most pedig éppen egy kényelmes kis ágyban szunyókál. – Kétkedve húztam fel a szemöldököm, mikor Nick éppen szólásra nyitotta volna a száját, de a férfi szemei hirtelen kinyílni látszottak. Ahogy lassan felült, tengerkék tekintetében értetlenség tükröződött.

– Mennem kell – mondta végül Nick, majd kiviharzott az irodából. A képernyőn még látszott, ahogy egy régies öltözködésű nő belép a szobába, és szóba elegyedik a férfivel, akiben hirtelen megváltozott valami, és valamiért elképesztően dühösnek látszott. A képsorok ezután gyorsan váltakozni kezdtek. Fegyveres alakok léptek a helységbe, a férfi a korábbinál is zaklatottabbnak tűnt, és akkor jött az, amire egyikünk sem számított. Fogta magát, és nemes egyszerűséggel a falat kitörve távozott, magával rántva két katonát. Ebben a pillanatban pontosan úgy hullott szét a bátorságom, ahogy a fal darabjai szóródtak a földre. Phil és én jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd mindketten kisiettünk a folyosóra. Ahogy kiléptem, rögtön a kékes fényben úszó falakhoz kellett tapadnom, hogy a mellettünk szédítő tempóban elrohanó, pár pillanattal korábban még a monitoron látott férfi ne sodorjon magával. Phil látszólag izgatott volt, én viszont még nem igazán tudtam hova tenni az eseményeket, de annyiban előre biztos voltam, hogy kemény menet vár ránk. Sóhajtottam egy nagyot, majd a már jóval előrébb haladó ügynök nyomába eredtem.

Úgy éreztem, órák teltek el, mire sikerült átverekednünk magunkat a tömegen, egészen a liftig, amibe beszállva nyugtalan érzés fogott el. Soha nem szerettem a szűk helyeket, pláne ha mozogtak, és üvegből voltak a falaik. Szerencsémre csak ketten tartózkodtunk benn, de a levegő így is meglehetősen kevésnek tűnt. Segítségkérően a mellettem álló Philre pillantottam, azonban ő túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a semmibe bámulva töprengjen. Jobb híján számolni kezdtem az emeletek monoton váltakozását, és már éppen átkoztam volna magam, amiért még a lépcső is gyorsabbnak útvonalnak tűnt, mikor hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Kezeimmel odakapva görnyedtem előre, remélve, hogy perceken belül elmúlik, és a fájdalom helyét átveszi valamilyen más érzés, de csalódnom kellett. A látásom is kezdett különös irányba változni, minden tárgy vadul izzó vörösnek tűnt, mintha csak egy piros szemüveget helyeztek volna a szemeim elé.

– Jól vagy? – tette a hátamra a kezét Phil, mire az egész testem megfeszült.

– Jól leszek, ha elengedsz – préseltem ki magamból nehézkesen a szavakat. A hangom egy teljesen ismeretlen, mély árnyalatot vett fel, amitől végigfutott rajtam a borzongás, és nem a kellemesebbik fajta.

– Ne hívjak segítséget? – A hangja furcsán távolinak tűnt, mintha fejben valamilyen másik dimenzióban jártam volna.

– Csak engedj el – szűrtem ki idegesen a fogaim között. Phil kicsit hezitált, majd végül engedelmeskedett, nekem pedig mintha hatalmas súly szakadt volna le a hátamról. Egy pillanatra azt hittem, a fájdalom véglegesen eltűnt, de mint mindig, most is tévedtem. Újult erővel hasított belém a kellemetlen érzés, amitől kábultan a lift üvegének dőltem. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, a szervezetemnek szüksége van rá, hogy kiadja magából a feszültséget. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő átvette az uralmat a testem felett, kezeim két oldalt a magasba emelkedtek, és mintha minden porcikámat az üveghez feszítették volna. Ha nem lett volna elég a nyers fájdalom, a sima felülethez nyomódó karom is borzalmasan lüktetett.

– Rose – szólított meg Phil kissé elveszetten. Látszólag nem tudott mit kezdeni a látvánnyal, amit teljesen meg tudtam érteni, lévén, hogy én sem voltam teljesen ura a helyzetnek.

– A következőnél... szállj ki. Ne hagyd, hogy bárki is megpróbáljon... – sziszegtem alig hallhatóan, de nem tudtam befejezni a mondatot. Szerencsémre vette a lapot, és amint a következő emelethez értünk, és kitárult az ajtó, kipattant, majd a beszállásra váró embereket hátrébb terelte. Vetettem rá egy hálás pillantást, majd amint a szerkezet visszazárult, vettem egy mély levegőt.

– Kezdődjön a buli – morogtam önkívületi állapotban, és hagytam, hogy az elfojtott erők átvegyék az irányítást. 

Első fejezet

Sziasztok!

A jövőbe nyúló prológus után úgy gondoltam, itt az ideje egy kicsit visszatérni a múltba, és az elején kezdeni mindent. Bár egyik férfi főszereplő sem tűnik fel fizikailag, egy nagyon kicsi adagot kaptok Lokiból. Steve még várat magára a következő fejezetig, amit várhatóan jövőhéten ilyenkor osztok meg. 

Köszönöm mindenkinek, aki véleményt írt akár itt kommentben, vagy más netes felületen, mindig jól esnek a dicsérő szavak. De nem is húzom tovább, jó szórakozást! :)

Hat hónappal korábban

– Újabb kettő? – pillantott rám Mary felvont szemöldökkel. A város szélén elhelyezkedő apró könyvesboltban mindennapos jelenségnek számított, ahogy a mitológia és ezotéria részlegnél hatalmas könyvkupacok között válogatom a számomra érdekesnek tűnő könyveket, így a pénztáros lánnyal már-már barátokká váltunk az elmúlt néhány év alatt, amit kutatással töltöttem. – Kezdem azt hinni, hogy mániákus vagy – bökött az elé helyezett vaskos kötetekre.

– Talán így van – vontam vállat, majd átnyújtottam az összeget, némi borravalóval megfejelve. Mary készségesen elfogadta, és hálásan mosolygott rám. Kerekded arca mindig kicsit szebbnek látszott, mikor halványan kivillantak a hófehér fogai. Alapvetően sem nevezhettem volna csúnyának, sőt, mogyoróbarna hajával és tengerkék szemeivel irigylésre méltó volt, még ha nem is ismerte el. Mindig irigykedve pillantottam rá, mikor záráskor finoman kitessékelt a boltból, majd a barátjával kézen fogva távozott. Rengetegszer elégedetlenkedett a munkája miatt, de én szerettem olyan életet élni, mint ő. Nem kellett folyamatosan titkolóznia, rejtőzködnie, bármikor járhatott társaságba, voltak barátai és szerették az emberek. 

– És, mi a terved mára? – érdeklődött, miközben elpakoltam a könyveket egy leharcolt vászonszatyorba. 

– A szokásos – mondtam ki a nyilvánvalót. Az estéimet nem neveztem volna túlságosan eseménydúsnak. Többnyire otthon voltam, filmeket néztem, olvastam, és próbáltam nem lángra lobbantani a környezetemet, miközben szépen lassan feléltem a pénzt, amit apám hagyott rám. Ó, ha tudtam volna, hónapokkal később mennyire fog hiányozni mindez...

– Nincs kedved elmenni valahova? Olyan keveset jársz társaságba – nézett rám reménykedve. 

– Talán nem véletlenül – törtem le a lelkesedését, a kelleténél talán kicsit durvábban. Az arcáról azon nyomban eltűnt a mosoly. – Ne haragudj – tettem hozzá bocsánatkérően.

– Semmi baj, csak nem értelek. Fiatal vagy, szép, és általában véve egészen kedves. Gyere el velünk, eszünk valamit, megnézünk egy filmet, akármi. – Úgy tűnt, nem adja fel. Szerettem volna elmagyarázni neki, hogy nem tanácsos felizgatnom magam, mert kitudja milyen következményei lennének, de nem tehettem. 

– Veletek? – kérdeztem vissza. 

– Igen, velem és Nickkel – bólogatott hevesen. A gondolat, hogy Mary cseppet sem szimpatikus barátjával kell töltenem az estét, nos, nem igazán villanyozott fel.

– Nem szeretnék zavarni – próbáltam kedvesen kibújni az ajánlat alól.

– Naaa, Rose. – Ugyan mestere volt a szomorú kiskutyaszemekkel való méregetésnek, szerencsémre rám valamiért nem hatott.

– Sajnálom, meg kell etetnem a macskámat – hazudtam, majd az ajtó irányába indultam. – Jó éjt – vetettem oda, és kiléptem a hűvös éjszakába. A csípős levegő szúrta az orromat, ahogy elindultam a gyéren megvilágított utcán. Zsebre tett kézzel fordultam be az első kereszteződésnél, át a zegzugos utakon, mikor hirtelen nyávogás ütötte meg a fülemet. Hitetlenül pillantottam az út közepén ülő fekete szőrpamacsra, majd a távolból egyre közeledő autóra.

– Kellett nekem macskákról beszélnem – morogtam magamban, majd felkaptam szerencsétlen állatot az aszfaltról, megvártam, hogy a jármű elhaladjon mellettünk, és letettem a járdára. – Rendben, cica, most menj haza – utasítottam. A kérésem ellenére csak leült velem szemben, és ráérősen nyalogatni kezdte a mancsait. Jobb lehetőség híján elindultam, mire a macska is felállt, és követni kezdett. – Nem hiszem el – motyogtam, miután a harmadik háztömböt elhagyva még mindig a nyomomban lépkedett. Hirtelen megtorpantam, és felkaptam egy nagyobb kavicsot a macskaköves járdát övező fák mellől. Szembefordultam az állattal, és eldobtam a követ, de az rá sem hederített. Smaragdzöld szemeivel mintha azt akarta volna üzenni, "komolyan, ennyi tellett?".

Felsóhajtottam, és újra nekiindultam a hazafelé vezető útnak. Az utcák egyre szűkültek, a falak pedig mintha valósággal összenyomtak volna. A környéket sem neveztem volna éppen jónak, de tudtam, hogy nem eshet bántódásom. Az este egyre hidegebb lett, így fázósan összébb húztam magamon a kardigánomat, majd körbekémleltem. Miután meggyőződtem róla, hogy senki nincs a környéken, apró lángot csiholtam a tenyeremben.

– Jó, mi? – néztem mosolyogva az újdonsült társamra. Fejét félrebillentve meredt a kezemben táncoló lángra, de nem tűnt ijedtnek. – Az elején nehéz volt, de kezdek belejönni – magyaráztam, majd arcom a szabad kezembe temettem. – Jézusom, egy macskával beszélgetek – kaptam észbe, mire a cica nyávogott egyet, és ha nem egy állatról lett volna szó, meg mertem volna rá esküdni, hogy megsértődött. Egy pillanat alatt mellettem termett, majd fejét a magasba tartva sétált, megmutatva, hogy igenis megérdemli a figyelmet. Elmosolyodtam a kissé szürreális esemény hatására, de nem szóltam semmit. Úgy tűnt, szereztem egy barátot. Így haladtunk egészen addig, amíg ki nem értünk a sikátoros környékről, és egy apró, lepukkant ház előtt meg nem álltunk. Az épületet mindenhol firkák borították, a vakolat omladozott, de meglepően jól bírta a strapát. Az apám ezen a helyen nőtt fel, így egy kicsit közelebb került a szívemhez, mint ahogy azt először vártam volna, de borzalmasan utáltam a koszban élni. Akkor hagyta rám a házat, mikor egy külföldi útra indult, lassan már egy éve, ahonnan azóta sem tért haza. 

– Otthon, édes otthon – jegyeztem meg keserűen, majd a kísérőmre pillantottam. – Bejössz? – indultam el a bejárati ajtó felé, mire a macska egy pillanatra tétovázott, majd bátortalanul lépkedni kezdett felém. Eloltottam a lángot a kezemben, előhalásztam a zsebemből a kulcsomat, majd miután megküzdöttem mind az öt zárral, kitártam az ajtót. A szőrpamacs amint megérezte a bentről áradó meleget, nekilódult, és mire újra végrehajtottam az ajtóval való procedúrát, már el is tűnt. Közben lerúgtam magamról a cipőmet, majd a szatyromat ledobtam a nappali rozoga kanapéjára, egyenesen az addigra már kényelmesen elhelyezkedő macska mellé. Pár pillanatig még elidőztem a dús, fekete bundáján, és a különös szemein, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Az átlagosnál ugyan nem volt nehezebb napom, de a reggeli gyakorlás után hiába zuhanyoztam le, egyszerűen koszosnak és fáradtnak éreztem magam. Nagyon-nagyon fáradtnak. Amint beálltam a forró víz alá, éreztem, hogy megkönnyebbülök, hirtelen mintha az összes kétségemet és bánatomat elmosta volna a meleg vízsugár. Természetemnél fogva ellentétben álltam a vízzel, ezt pedig csak tetézte a képességem, amire nem hatott semmi, esőben és fagyban is ugyanúgy lángra tudtam volna lobbantani az egész házat egyetlen gondolatommal. Körülbelül hat éves lehettem, mikor az óvodában az egyik kislány elvette a játékomat, én pedig bosszúból felgyújtottam a haját az óvónő szeme láttára, aki hetekig sokkos állapotban volt a lángokban álló kezeim miatt. Érdekes módon, amíg nagyjából tudatában voltam a dolgoknak, és én irányítottam a helyzetet, nem égtem meg se én, se a ruhám. Persze, nem tudtam, hogy én voltam, de nagyon örültem neki. Mi tagadás, elég furcsa kölyök voltam. Ezt követően évekig nem történt semmi, éltem az életemet, iskolába jártam, volt egy-két barátom, és teljesen átlagos volt körülöttem minden, mindössze egyetlen kivétellel. Apámat nem hagyták nyugodni a történtek, ezért egy barátját hívta segítségül, aki a tudtom nélkül csendben figyelemmel követte a napjaimat. Valamelyik embere mindig benézett hozzám az iskolába, akiknek a többségét apám révén már ismertem. Gyakorta haza is fuvaroztak, vagy éppen heteket töltöttem náluk, amíg apám munkaügyben elutazott. Látszólag minden rendben ment, a legelső alkalmat kezdték betudni véletlen balesetnek, azonban tizenöt éves koromban az engem érő rengeteg piszkálódásnak hála sikerült elintéznem egy osztálytársamat. Ennél a pontnál szereztem tudomást az engem árnyékként követő szervezetről, a SHIELD-ről, és arról a bizonyos Nick Furyról, aki a szálakat mozgatta. Évekig az ő irányítása alatt éltem, rengeteg időt töltöttem egy majdhogynem üres szobában, tűzálló anyaggal bevont kesztyűkkel a kezemen, ami persze cseppet sem változtatott a helyzeten. Gyűlöltem minden egyes pillanatát, de tudtam, hogy szükségem van a segítségre. Azóta megtanultam tudatosan irányítani a tüzet, de hiába telt el több mint hat év, stresszhelyzetben nem tudtam mit kezdeni az ösztönökkel. Gyakorta elegem volt belőle, és ilyenkor csak egy jéghideg zuhany segített. Hiába vezettem le egy külön erre berendezett helységben tűzálló bábukon, a feszültség minden perccel egyre csak gyülemlett bennem, mintha a lelkem akarna kiszakadni a helyéről. 

Egy ásítás kíséretében kikászálódtam a zuhanyfülkéből, majd a hálószobába siettem. Öltözködés közben megakadt az éjjeliszekrényre helyezett képen a szüleimről, de a váratlanul rám törő kétségbeeséstől vezérelve inkább másfelé pillantottam. Apámról hónapok óta semmi hírt nem kaptam, anyám pedig még a születésemnél meghalt. Nem csoda, hogy borzalmasan egyedül voltam. Immár pizsamában kicaplattam a helységből, és ledobtam magam a szőrpamacs mellé, aki erre halkan felmordult. Kíváncsian figyelte, ahogy a szatyor tartalmát kiborítom az ölembe, majd nyújtózott egy nagyot. Fogalmam sincs, miért, de felé fordítottam mindkét borítót.

– Melyik legyen? – Félrebillentett fejjel nézett a két kötetre, majd ahelyett, hogy a segítségemre sietett volna, komótosan leugrott a kanapéról, és a könyvespolc elé sétált. Mit vártam? Csak egy macska – gondoltam magamban, azonban ahogy az lenni szokott, az élet megint rám cáfolt. Éppen kinyitottam volna a spontán égés témakörével foglalkozó olvasmányt, mikor egy halk puffanást hallottam. Kétkedve pillantottam a macskára, és az előtte heverő könyvre. Ő először a kötetre, majd rám nézett. Nem tudtam, milyen tréfát űztek velem az égiek, de kezdett az egész nevetségessé válni. – Hát jó – sóhajtottam fel, majd felvettem a földről, és visszaülve a helyemre alaposan szemügyre vettem a kopottas borítóját. Elmosolyodva lapoztam fel az egyik kedvenc mitológiával kapcsolatos könyvemet, majd mikor az istenekhez értem, az időközben mellém telepedő macska hirtelen az egyik lapra helyezte a mancsát, megállítva a kezem.

– Nem igazán kedvelem Thort – néztem a rajzra, ami azt a szőke istenséget ábrázolta, aki az elmúlt hónapokban igencsak felkavarta az emberek életét, pusztán azzal a ténnyel, hogy létezett, és nem csak mese az ő története. Ebből pedig azt következett, hogy az összes többi mitológiai alak is valóban élt valahol egy Asgard nevű helyen. A macska mintha csak egyetértett volna velem, dühösen fújtatni kezdett. Szabad kezemmel lapoztam egyet, mire egy fekete hajú alak látványa fogadott a következő oldalon. Elmosolyodtam, ahogy megláttam a Loki nevű félistent, gyerekkorom különös hősét. Apámról tudni kell, hogy tudós és kutató mivoltja ellenére megrögzötten hitt a régi skandináv mítoszokban, így állandóan ezeket a történeteket mondta el lefekvés előtt. Izgalmas meséi közül mindig Loki történetét szerettem volna hallani, majd miután már századjára is elhangzott, örömittasan elaludtam. Gyakran feltűnt az álmaimban is, mint afféle beszélgetőpartner. Soha nem láttam, csak a távolinak tűnő hangja csengett a fülemben. Visszatekintve, mintha ő lett volna a képzeletbeli barátom. Akkortájt úgy gondoltam, bármennyire is gyerek voltam még, hogy nem létezik, azonban egy cseppet sem éreztem magam őrültnek. Betudtam az egészet annak, hogy nem voltak barátaim, így alvás közben a tudatalattim kreált magamnak valakit, hogy ne legyek annyira egyedül. Ilyen alapon lehetett volna akár egy beszélő béka is, de az agyam valamiért úgy látta jónak, hogy a képzeletemben olyan elevenen élő Lokit jelenítse meg.  Úgy tűnt, bundás kis barátomnak is tetszett, a korábbi dühe teljesen eltűnt, és már dorombolva bújt a karomhoz.

– Tudod, utálnom kéne, amiért Thor darabokra szedett miatta egy kisvárost, de egy kicsit olyan nekem, mint egy hős. Talán mert az álmaimban mindkettőnk egyedül van. Azt hiszem, annak ellenére, hogy nem ismerem, ő az egyetlen barátom – vontam vállat. – De most már te is itt vagy, nem? – simítottam végig a cica hátán, mire az dorombolva az ölembe mászott, és egy kis helyezkedés után lefeküdt. Tudtam, hogy önzőség megtartani egy állatot, amit lehet, hogy valahol valaki kétségbeesetten keres, de kevésbé éreztem magam elveszettnek, ha mellettem volt. Azonban minden igyekezetem ellenére túlzottan becsületesnek bizonyultam, így elhatároztam, hogy másnap reggel útjára engedem. Vigyázva arra, hogy ne keljen fel, folytattam a könyv tanulmányozását, majd  kis idő múlva lassacskán lecsukódtak a szemeim, és teljes sötétségbe borult minden.

Álmomban egy komor, látszólag lepusztult helyen jártam, körülöttem csillagok rengetege ragyogott, és olyan volt, mintha a mindenség közepén lebegtem volna egy jókora sziklán. Csillagködök sejtelmes, messzi fénye rajzolódott ki előttem, amitől egyszerre éreztem magam hihetetlenül aprónak és végtelenül nyugodtnak. Meglepve konstatáltam, hogy tudatában vagyok annak, hogy álmodom. Lassan leguggoltam, és végigsimítottam a porlepte talajon. Úgy látszott, mintha egy sötét sivatag egy szeletére keveredtem volna, ahogy a homok csillogott a kezemen. Annyira elmélyültem a tanulmányozásában, hogy egy ideig észre sem vettem a lassú léptek hangját, amik mintha a semmiből váltak volna ki. Egyre közelebb és közelebb értek, majd hátrafordulva megpillantottam a hozzájuk tartozó sötét alakot is. Dermedten egyenesedtem fel, és álltam vele szembe. Bár szinte az egész teste árnyékba borult, a fel-felvillanó smaragdzöld tekintete szinte világított az éjszakában. Alig pár lépéssel megállt előttem, de még így is éreztem, hogy felém tornyosul. Nem csak fizikailag volt magasabb nálam, valamilyen más, számomra felfoghatatlan síkon is sokkal felsőbbrendűnek bizonyult.

– Hol vagyunk? – tettem fel az első, legkézenfekvőbb kérdést, ami eszembe jutott. Nem válaszolt, helyette lassan elindult, és úgy járt körbe, mintha csak a milliónyi csillag egyike lennék, ő pedig egy körülöttem keringő bolygó.

– Távol a te világodtól – mondta végül, és a hangját azonnal felismertem. Halványan elmosolyodtam, mikor hátratett kézzel megállt mellettem, de hiába próbáltam kivenni rajta bármilyen részletet, egy megelevenedett árnynak tűnt. Nem lepett meg, hogy Lokival álmodtam, elvégre mielőtt elnyomott volna az álom, még mindig az ő kalandjait olvastam. 

– Meg mernék rá esküdni, hogy ez a valóság – kémleltem körbe ámulva. A nem hétköznapi környezetben mintha éreztem volna, ahogy az orromon keresztül a levegő lekúszik a tüdőmbe, majd ugyanott távozik. Az árnyék azonban nem tudott válaszolni, mert hirtelen hatalmas robaj és üvegcsörömpölés rántott vissza a valóságba. Álmosan pislogtam, és eleinte fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem. Mire észbe kaptam, a pulzusom az egekig szökött, és a fülem megállás nélkül sípolt. A kanapéról felpattanva tétova lépéseket tettem a kitört ablak földön heverő szilánkjai felé. Fogalmam sem volt, mennyi ideig aludtam, de a kintről beáramló fagyos levegőből, és a sötétségből, amit a nemrég tönkretett ablak hiányos részén keresztül látni véltem, arra következtettem, hogy a hajnal még nagyon messze volt. A kirobbanni készülő tüzet csak nagyon nehezen tudtam visszafogni, éreztem, ahogy az adrenalin végigvágtázik az ereimben. A félhomályban feltűnt valami a padlót borító szőnyegen, így fél térdre ereszkedtem, hogy jobban szemügyre vehessem a tárgyat. Az éjfekete kő felülete visszaverte a halvány holdfényt, amiben a ráragasztott papírdarab most szinte világított. Reszketve a kezembe fogtam, és a valószínűleg sebtében firkált betűkre pillantottam.

"Maradj éber!"

Szerettem volna zsebre tenni a tárgyat, de az hirtelen darabjaira hullott. Riadtan eldobtam a darabkákat, amik immár porszemekké változtak, és egyetlen hatalmas, sötéten örvénylő felhővé álltak össze. Több se kellett, a történtek hatására elvesztettem minden önkontrollomat, és csak akkor ocsúdtam fel, mikor a miattam lángokban álló függöny füstje ingerelni kezdte a tüdőmet. A tűzgyújtásnak ugyan mestere voltam, de eloltani már nem tudtam a gondolataimmal, ebből pedig az következett, hogy eszelős módjára rohanni kezdtem a fürdőszoba felé, ahol egy gyorsan előszedett vödörbe vizet engedtem. Mikor visszaértem a nappaliba, bármennyire is siettem, úgy tűnt, elkéstem. Kétségbeesetten borítottam a jeges folyadékot a szőnyegre, amiről a szoba összes tárgyára átterjedt a tűz, de nem értem el vele semmit, és a vészjósló felhő is egyre növekedett. Valamiért az általam létrehozott tüzet nem lehetett olyan egyszerűen eloltani, mintha ellenállt volna minden külső tényezőnek, azonban abban a pillanatban sokkal jobban aggasztott az egyre növekedő porfelhő, amit mintha valaki szándékosan libbentett volna egyik helyről a másikra. Az útjába kerülő összes tárgyat elnyelte, mint valami miniatűr fekete lyuk.

Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd kapkodva összeszedtem az épen maradt dolgaim közül a legfontosabbakat, felkaptam egy kabátot, és a zárakkal folytatott csatám után kirohantam a lakásból. Futás közben tárcsáztam a mobilomon az egyetlen számot, amit ilyen esetben hívhattam. Nagy levegőket véve vártam, hogy valaki felvegye a telefont.

– Mi történt? – szólt bele a vonal túlsó oldaláról egy ismerős hang köszönés nélkül.

– Valaki... egy kő, ami por lett, örvénylik az egész... – próbáltam elmagyarázni lihegve. – Soha... soha nem történt ilyen, nagyon megijedtem. Mintha egy tornádó lenne a szobában, ami eltüntet mindent. Nem hívhattam a tűzoltókat. Képtelen vagyok mindent elmondani, lángol az egész lakás. Ide kell jönnöd. – Rövid szünet következett, majd zörgés, és szavak a háttérből, amiket nem tudtam kivenni. Pár perc telt csak el, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

– Kiküldtem egy egységet, ők megfékezik a tüzet és azt a dolgot is – biztosított, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Fogalmam sincs, mi ez. Valaki betörte az ablakot egy kővel, ami csak úgy elporladt, és akkor megjelent ez az izé, én pedig megrémültem, és nem tudtam visszatartani. Egy perc múlva már mindent füst és tűz borított – meséltem remegő hangon.

– Rendben, Rose. Semmi baj, mindjárt odaérnek – nyugtatgatott. – Addig meséld el, mit csináltál ma. – Tudtam jól, hogy a figyelmemet szeretné elterelni, így engedelmesen felvázoltam a korábban történteket.

– Reggel alapból rosszul keltem, de nagyon ideges lettem, mert elfogyott a müzli, úgyhogy hősiesen elmentem a boltba. Csokisat akartam venni, de csak vaníliás volt, ami még jobban felhúzott, de azért megvettem – egy pillanatra tétováztam, majd folytattam. – Miután hazamentem, gyakoroltam egy kicsit a bábukon, aztán magamba tömtem az egész doboz müzlit, amitől hánynom kellett, úgyhogy levegőzni indultam. Jobb híján elmentem a könyvtárba, ahol az egész délutánt töltöttem. Mary el akart hívni valahova, de semmi kedvem nem volt hozzá, úgyhogy gyorsan kimentettem magam egy kis füllentéssel. Hazafelé pedig alig hittem a szememnek, mikor... – és itt elakadtam.

– Mikor?

– Jézusom, a macska – emeltem a szám elé a kezem. – Figyelj, Nick, le kell tennem. Majd visszahívlak, oké?

– Miért? Mit akarsz tenni? Rose? – hallatszott Nick kérdő hangja. A szavak azonban nem jutottak el az agyamig, gyorsan zsebre vágtam a telefont, és lélekszakadva futni kezdtem a tüzes katlan irányába.

Prológus

Hatalmas épületek falai omlottak le, mintha csak instabil kártyavárak lettek volna, amiket akár egy lágy szellő romba dönthet. Nappal volt, de az emberekben rettegés és kétségbeesettség vad vihara dúlt. Mindenki futott, amerre látott, menekülve a halál elől, tudomást sem véve róla, kit tapostak el. Megállás nélkül rohantam a zűrzavarban, a kézfejem a vörös és a narancssárga ezernyi árnyalatában lángolt, mégis fáztam. Amíg mindenki más biztonságosnak tűnő helyet keresett, én behúzódtam a nagyobb törmelékek közé egy már igencsak lepusztult toronyház mellett. Ezen a helyen nem találhattak meg, elvégre mit keresett volna itt bárki is? Lassan kifújtam magam, mire a karomon táncoló lángnyelvek fokozatosan eltűnni látszottak, mintha csak egyetlen sóhajommal elfújtam volna őket. A pulóverem ujjával letöröltem a homlokomon csillogó izzadtságot, majd a földre kuporodtam, és ringatózni kezdtem, halkan dúdolva egy ismerős dallamot. Fogalmam sincs mennyi idő telt el így, mikor  közeledő léptek zaja, majd csatakiáltások ütötték meg a fülemet. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a hangok távolodjanak, de egyre csak közelebb értek, mígnem a szívem eszeveszett dobogása teljesen elnyomta őket. 

– Ha láttad is erre futni, már biztosan nincsen itt – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. – Egyáltalán, miért jött volna ide?

– Itt kell lennie – ellenkezett a másik. – Talán nem akarja, hogy megtaláljuk. – Nem bírtam már sokáig, a tüdőm kezdett vészesen összeszorulni. Észrevétlenül kipillantottam egy nagyobb betondarab mögül, és óvatosan szemügyre vettem a két alakot. Stark páncélja ugyan néhány helyen kissé megkopott, de Steve-et képtelenség volt felülmúlni. Mindig rendezett szőke haja most ziláltan lógott a homlokába, egész testét kosz és por borította, és bár a nyakán húzódó seb már szépen összezárult, a csata nyomai igencsak meglátszottak rajta.

– Gyerünk, Kapitány. Már biztosan a többiekkel van – mondta Tony, miközben Steve vállára helyezte a kezét. 

– Menj csak, én maradok – sandított rá féloldalasan, mire a Vasember vállat vont, és a magasba emelkedett. Néhány pillanat múlva már nyoma sem volt, a Kapitány azonban nem tágított. Figyelmesen körbekémlelt, így jobbnak láttam kicsit lejjebb húzódni, és egy keskeny résen keresztül szemlélni a férfit. Miközben térdre ereszkedtem, véletlenül belerúgtam egy kisebb kődarabba, halk zajt csapva vele. Ez is elég volt neki, azonnal felém kapta a tekintetét. A fülem zúgni kezdett, a szívem pedig a korábbinál is hevesebben vert a mellkasomban. Pár percig nem változott semmi, majd hirtelen segélykiáltások hallatszottak a távolból. Látszott Steve-en, hogy nem tudja eldönteni, mit csináljon. Végül kissé remegő hangon beszélni kezdett.

– Bárhol is vagy, Rose, meg foglak találni. Fogalmam sincs, mi ütött beléd, de megkereslek. Nem fog többet bántani, velem biztonságban leszel. – A szavak hallatán megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyek az arcomon. A hangja egy pillanatra elcsuklott, majd miután belerúgott egy félig lerombolt falba, teljesen szétzúzva azt, megpróbálta összeszedni magát. – Megígérem – mondta, majd elindult az ellenkező irányba. Ekkor még nem tudtam, hogy talán ez az utolsó szó, amit hallok tőle.