Első fejezet

Sziasztok!

A jövőbe nyúló prológus után úgy gondoltam, itt az ideje egy kicsit visszatérni a múltba, és az elején kezdeni mindent. Bár egyik férfi főszereplő sem tűnik fel fizikailag, egy nagyon kicsi adagot kaptok Lokiból. Steve még várat magára a következő fejezetig, amit várhatóan jövőhéten ilyenkor osztok meg. 

Köszönöm mindenkinek, aki véleményt írt akár itt kommentben, vagy más netes felületen, mindig jól esnek a dicsérő szavak. De nem is húzom tovább, jó szórakozást! :)

Hat hónappal korábban

– Újabb kettő? – pillantott rám Mary felvont szemöldökkel. A város szélén elhelyezkedő apró könyvesboltban mindennapos jelenségnek számított, ahogy a mitológia és ezotéria részlegnél hatalmas könyvkupacok között válogatom a számomra érdekesnek tűnő könyveket, így a pénztáros lánnyal már-már barátokká váltunk az elmúlt néhány év alatt, amit kutatással töltöttem. – Kezdem azt hinni, hogy mániákus vagy – bökött az elé helyezett vaskos kötetekre.

– Talán így van – vontam vállat, majd átnyújtottam az összeget, némi borravalóval megfejelve. Mary készségesen elfogadta, és hálásan mosolygott rám. Kerekded arca mindig kicsit szebbnek látszott, mikor halványan kivillantak a hófehér fogai. Alapvetően sem nevezhettem volna csúnyának, sőt, mogyoróbarna hajával és tengerkék szemeivel irigylésre méltó volt, még ha nem is ismerte el. Mindig irigykedve pillantottam rá, mikor záráskor finoman kitessékelt a boltból, majd a barátjával kézen fogva távozott. Rengetegszer elégedetlenkedett a munkája miatt, de én szerettem olyan életet élni, mint ő. Nem kellett folyamatosan titkolóznia, rejtőzködnie, bármikor járhatott társaságba, voltak barátai és szerették az emberek. 

– És, mi a terved mára? – érdeklődött, miközben elpakoltam a könyveket egy leharcolt vászonszatyorba. 

– A szokásos – mondtam ki a nyilvánvalót. Az estéimet nem neveztem volna túlságosan eseménydúsnak. Többnyire otthon voltam, filmeket néztem, olvastam, és próbáltam nem lángra lobbantani a környezetemet, miközben szépen lassan feléltem a pénzt, amit apám hagyott rám. Ó, ha tudtam volna, hónapokkal később mennyire fog hiányozni mindez...

– Nincs kedved elmenni valahova? Olyan keveset jársz társaságba – nézett rám reménykedve. 

– Talán nem véletlenül – törtem le a lelkesedését, a kelleténél talán kicsit durvábban. Az arcáról azon nyomban eltűnt a mosoly. – Ne haragudj – tettem hozzá bocsánatkérően.

– Semmi baj, csak nem értelek. Fiatal vagy, szép, és általában véve egészen kedves. Gyere el velünk, eszünk valamit, megnézünk egy filmet, akármi. – Úgy tűnt, nem adja fel. Szerettem volna elmagyarázni neki, hogy nem tanácsos felizgatnom magam, mert kitudja milyen következményei lennének, de nem tehettem. 

– Veletek? – kérdeztem vissza. 

– Igen, velem és Nickkel – bólogatott hevesen. A gondolat, hogy Mary cseppet sem szimpatikus barátjával kell töltenem az estét, nos, nem igazán villanyozott fel.

– Nem szeretnék zavarni – próbáltam kedvesen kibújni az ajánlat alól.

– Naaa, Rose. – Ugyan mestere volt a szomorú kiskutyaszemekkel való méregetésnek, szerencsémre rám valamiért nem hatott.

– Sajnálom, meg kell etetnem a macskámat – hazudtam, majd az ajtó irányába indultam. – Jó éjt – vetettem oda, és kiléptem a hűvös éjszakába. A csípős levegő szúrta az orromat, ahogy elindultam a gyéren megvilágított utcán. Zsebre tett kézzel fordultam be az első kereszteződésnél, át a zegzugos utakon, mikor hirtelen nyávogás ütötte meg a fülemet. Hitetlenül pillantottam az út közepén ülő fekete szőrpamacsra, majd a távolból egyre közeledő autóra.

– Kellett nekem macskákról beszélnem – morogtam magamban, majd felkaptam szerencsétlen állatot az aszfaltról, megvártam, hogy a jármű elhaladjon mellettünk, és letettem a járdára. – Rendben, cica, most menj haza – utasítottam. A kérésem ellenére csak leült velem szemben, és ráérősen nyalogatni kezdte a mancsait. Jobb lehetőség híján elindultam, mire a macska is felállt, és követni kezdett. – Nem hiszem el – motyogtam, miután a harmadik háztömböt elhagyva még mindig a nyomomban lépkedett. Hirtelen megtorpantam, és felkaptam egy nagyobb kavicsot a macskaköves járdát övező fák mellől. Szembefordultam az állattal, és eldobtam a követ, de az rá sem hederített. Smaragdzöld szemeivel mintha azt akarta volna üzenni, "komolyan, ennyi tellett?".

Felsóhajtottam, és újra nekiindultam a hazafelé vezető útnak. Az utcák egyre szűkültek, a falak pedig mintha valósággal összenyomtak volna. A környéket sem neveztem volna éppen jónak, de tudtam, hogy nem eshet bántódásom. Az este egyre hidegebb lett, így fázósan összébb húztam magamon a kardigánomat, majd körbekémleltem. Miután meggyőződtem róla, hogy senki nincs a környéken, apró lángot csiholtam a tenyeremben.

– Jó, mi? – néztem mosolyogva az újdonsült társamra. Fejét félrebillentve meredt a kezemben táncoló lángra, de nem tűnt ijedtnek. – Az elején nehéz volt, de kezdek belejönni – magyaráztam, majd arcom a szabad kezembe temettem. – Jézusom, egy macskával beszélgetek – kaptam észbe, mire a cica nyávogott egyet, és ha nem egy állatról lett volna szó, meg mertem volna rá esküdni, hogy megsértődött. Egy pillanat alatt mellettem termett, majd fejét a magasba tartva sétált, megmutatva, hogy igenis megérdemli a figyelmet. Elmosolyodtam a kissé szürreális esemény hatására, de nem szóltam semmit. Úgy tűnt, szereztem egy barátot. Így haladtunk egészen addig, amíg ki nem értünk a sikátoros környékről, és egy apró, lepukkant ház előtt meg nem álltunk. Az épületet mindenhol firkák borították, a vakolat omladozott, de meglepően jól bírta a strapát. Az apám ezen a helyen nőtt fel, így egy kicsit közelebb került a szívemhez, mint ahogy azt először vártam volna, de borzalmasan utáltam a koszban élni. Akkor hagyta rám a házat, mikor egy külföldi útra indult, lassan már egy éve, ahonnan azóta sem tért haza. 

– Otthon, édes otthon – jegyeztem meg keserűen, majd a kísérőmre pillantottam. – Bejössz? – indultam el a bejárati ajtó felé, mire a macska egy pillanatra tétovázott, majd bátortalanul lépkedni kezdett felém. Eloltottam a lángot a kezemben, előhalásztam a zsebemből a kulcsomat, majd miután megküzdöttem mind az öt zárral, kitártam az ajtót. A szőrpamacs amint megérezte a bentről áradó meleget, nekilódult, és mire újra végrehajtottam az ajtóval való procedúrát, már el is tűnt. Közben lerúgtam magamról a cipőmet, majd a szatyromat ledobtam a nappali rozoga kanapéjára, egyenesen az addigra már kényelmesen elhelyezkedő macska mellé. Pár pillanatig még elidőztem a dús, fekete bundáján, és a különös szemein, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Az átlagosnál ugyan nem volt nehezebb napom, de a reggeli gyakorlás után hiába zuhanyoztam le, egyszerűen koszosnak és fáradtnak éreztem magam. Nagyon-nagyon fáradtnak. Amint beálltam a forró víz alá, éreztem, hogy megkönnyebbülök, hirtelen mintha az összes kétségemet és bánatomat elmosta volna a meleg vízsugár. Természetemnél fogva ellentétben álltam a vízzel, ezt pedig csak tetézte a képességem, amire nem hatott semmi, esőben és fagyban is ugyanúgy lángra tudtam volna lobbantani az egész házat egyetlen gondolatommal. Körülbelül hat éves lehettem, mikor az óvodában az egyik kislány elvette a játékomat, én pedig bosszúból felgyújtottam a haját az óvónő szeme láttára, aki hetekig sokkos állapotban volt a lángokban álló kezeim miatt. Érdekes módon, amíg nagyjából tudatában voltam a dolgoknak, és én irányítottam a helyzetet, nem égtem meg se én, se a ruhám. Persze, nem tudtam, hogy én voltam, de nagyon örültem neki. Mi tagadás, elég furcsa kölyök voltam. Ezt követően évekig nem történt semmi, éltem az életemet, iskolába jártam, volt egy-két barátom, és teljesen átlagos volt körülöttem minden, mindössze egyetlen kivétellel. Apámat nem hagyták nyugodni a történtek, ezért egy barátját hívta segítségül, aki a tudtom nélkül csendben figyelemmel követte a napjaimat. Valamelyik embere mindig benézett hozzám az iskolába, akiknek a többségét apám révén már ismertem. Gyakorta haza is fuvaroztak, vagy éppen heteket töltöttem náluk, amíg apám munkaügyben elutazott. Látszólag minden rendben ment, a legelső alkalmat kezdték betudni véletlen balesetnek, azonban tizenöt éves koromban az engem érő rengeteg piszkálódásnak hála sikerült elintéznem egy osztálytársamat. Ennél a pontnál szereztem tudomást az engem árnyékként követő szervezetről, a SHIELD-ről, és arról a bizonyos Nick Furyról, aki a szálakat mozgatta. Évekig az ő irányítása alatt éltem, rengeteg időt töltöttem egy majdhogynem üres szobában, tűzálló anyaggal bevont kesztyűkkel a kezemen, ami persze cseppet sem változtatott a helyzeten. Gyűlöltem minden egyes pillanatát, de tudtam, hogy szükségem van a segítségre. Azóta megtanultam tudatosan irányítani a tüzet, de hiába telt el több mint hat év, stresszhelyzetben nem tudtam mit kezdeni az ösztönökkel. Gyakorta elegem volt belőle, és ilyenkor csak egy jéghideg zuhany segített. Hiába vezettem le egy külön erre berendezett helységben tűzálló bábukon, a feszültség minden perccel egyre csak gyülemlett bennem, mintha a lelkem akarna kiszakadni a helyéről. 

Egy ásítás kíséretében kikászálódtam a zuhanyfülkéből, majd a hálószobába siettem. Öltözködés közben megakadt az éjjeliszekrényre helyezett képen a szüleimről, de a váratlanul rám törő kétségbeeséstől vezérelve inkább másfelé pillantottam. Apámról hónapok óta semmi hírt nem kaptam, anyám pedig még a születésemnél meghalt. Nem csoda, hogy borzalmasan egyedül voltam. Immár pizsamában kicaplattam a helységből, és ledobtam magam a szőrpamacs mellé, aki erre halkan felmordult. Kíváncsian figyelte, ahogy a szatyor tartalmát kiborítom az ölembe, majd nyújtózott egy nagyot. Fogalmam sincs, miért, de felé fordítottam mindkét borítót.

– Melyik legyen? – Félrebillentett fejjel nézett a két kötetre, majd ahelyett, hogy a segítségemre sietett volna, komótosan leugrott a kanapéról, és a könyvespolc elé sétált. Mit vártam? Csak egy macska – gondoltam magamban, azonban ahogy az lenni szokott, az élet megint rám cáfolt. Éppen kinyitottam volna a spontán égés témakörével foglalkozó olvasmányt, mikor egy halk puffanást hallottam. Kétkedve pillantottam a macskára, és az előtte heverő könyvre. Ő először a kötetre, majd rám nézett. Nem tudtam, milyen tréfát űztek velem az égiek, de kezdett az egész nevetségessé válni. – Hát jó – sóhajtottam fel, majd felvettem a földről, és visszaülve a helyemre alaposan szemügyre vettem a kopottas borítóját. Elmosolyodva lapoztam fel az egyik kedvenc mitológiával kapcsolatos könyvemet, majd mikor az istenekhez értem, az időközben mellém telepedő macska hirtelen az egyik lapra helyezte a mancsát, megállítva a kezem.

– Nem igazán kedvelem Thort – néztem a rajzra, ami azt a szőke istenséget ábrázolta, aki az elmúlt hónapokban igencsak felkavarta az emberek életét, pusztán azzal a ténnyel, hogy létezett, és nem csak mese az ő története. Ebből pedig azt következett, hogy az összes többi mitológiai alak is valóban élt valahol egy Asgard nevű helyen. A macska mintha csak egyetértett volna velem, dühösen fújtatni kezdett. Szabad kezemmel lapoztam egyet, mire egy fekete hajú alak látványa fogadott a következő oldalon. Elmosolyodtam, ahogy megláttam a Loki nevű félistent, gyerekkorom különös hősét. Apámról tudni kell, hogy tudós és kutató mivoltja ellenére megrögzötten hitt a régi skandináv mítoszokban, így állandóan ezeket a történeteket mondta el lefekvés előtt. Izgalmas meséi közül mindig Loki történetét szerettem volna hallani, majd miután már századjára is elhangzott, örömittasan elaludtam. Gyakran feltűnt az álmaimban is, mint afféle beszélgetőpartner. Soha nem láttam, csak a távolinak tűnő hangja csengett a fülemben. Visszatekintve, mintha ő lett volna a képzeletbeli barátom. Akkortájt úgy gondoltam, bármennyire is gyerek voltam még, hogy nem létezik, azonban egy cseppet sem éreztem magam őrültnek. Betudtam az egészet annak, hogy nem voltak barátaim, így alvás közben a tudatalattim kreált magamnak valakit, hogy ne legyek annyira egyedül. Ilyen alapon lehetett volna akár egy beszélő béka is, de az agyam valamiért úgy látta jónak, hogy a képzeletemben olyan elevenen élő Lokit jelenítse meg.  Úgy tűnt, bundás kis barátomnak is tetszett, a korábbi dühe teljesen eltűnt, és már dorombolva bújt a karomhoz.

– Tudod, utálnom kéne, amiért Thor darabokra szedett miatta egy kisvárost, de egy kicsit olyan nekem, mint egy hős. Talán mert az álmaimban mindkettőnk egyedül van. Azt hiszem, annak ellenére, hogy nem ismerem, ő az egyetlen barátom – vontam vállat. – De most már te is itt vagy, nem? – simítottam végig a cica hátán, mire az dorombolva az ölembe mászott, és egy kis helyezkedés után lefeküdt. Tudtam, hogy önzőség megtartani egy állatot, amit lehet, hogy valahol valaki kétségbeesetten keres, de kevésbé éreztem magam elveszettnek, ha mellettem volt. Azonban minden igyekezetem ellenére túlzottan becsületesnek bizonyultam, így elhatároztam, hogy másnap reggel útjára engedem. Vigyázva arra, hogy ne keljen fel, folytattam a könyv tanulmányozását, majd  kis idő múlva lassacskán lecsukódtak a szemeim, és teljes sötétségbe borult minden.

Álmomban egy komor, látszólag lepusztult helyen jártam, körülöttem csillagok rengetege ragyogott, és olyan volt, mintha a mindenség közepén lebegtem volna egy jókora sziklán. Csillagködök sejtelmes, messzi fénye rajzolódott ki előttem, amitől egyszerre éreztem magam hihetetlenül aprónak és végtelenül nyugodtnak. Meglepve konstatáltam, hogy tudatában vagyok annak, hogy álmodom. Lassan leguggoltam, és végigsimítottam a porlepte talajon. Úgy látszott, mintha egy sötét sivatag egy szeletére keveredtem volna, ahogy a homok csillogott a kezemen. Annyira elmélyültem a tanulmányozásában, hogy egy ideig észre sem vettem a lassú léptek hangját, amik mintha a semmiből váltak volna ki. Egyre közelebb és közelebb értek, majd hátrafordulva megpillantottam a hozzájuk tartozó sötét alakot is. Dermedten egyenesedtem fel, és álltam vele szembe. Bár szinte az egész teste árnyékba borult, a fel-felvillanó smaragdzöld tekintete szinte világított az éjszakában. Alig pár lépéssel megállt előttem, de még így is éreztem, hogy felém tornyosul. Nem csak fizikailag volt magasabb nálam, valamilyen más, számomra felfoghatatlan síkon is sokkal felsőbbrendűnek bizonyult.

– Hol vagyunk? – tettem fel az első, legkézenfekvőbb kérdést, ami eszembe jutott. Nem válaszolt, helyette lassan elindult, és úgy járt körbe, mintha csak a milliónyi csillag egyike lennék, ő pedig egy körülöttem keringő bolygó.

– Távol a te világodtól – mondta végül, és a hangját azonnal felismertem. Halványan elmosolyodtam, mikor hátratett kézzel megállt mellettem, de hiába próbáltam kivenni rajta bármilyen részletet, egy megelevenedett árnynak tűnt. Nem lepett meg, hogy Lokival álmodtam, elvégre mielőtt elnyomott volna az álom, még mindig az ő kalandjait olvastam. 

– Meg mernék rá esküdni, hogy ez a valóság – kémleltem körbe ámulva. A nem hétköznapi környezetben mintha éreztem volna, ahogy az orromon keresztül a levegő lekúszik a tüdőmbe, majd ugyanott távozik. Az árnyék azonban nem tudott válaszolni, mert hirtelen hatalmas robaj és üvegcsörömpölés rántott vissza a valóságba. Álmosan pislogtam, és eleinte fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem. Mire észbe kaptam, a pulzusom az egekig szökött, és a fülem megállás nélkül sípolt. A kanapéról felpattanva tétova lépéseket tettem a kitört ablak földön heverő szilánkjai felé. Fogalmam sem volt, mennyi ideig aludtam, de a kintről beáramló fagyos levegőből, és a sötétségből, amit a nemrég tönkretett ablak hiányos részén keresztül látni véltem, arra következtettem, hogy a hajnal még nagyon messze volt. A kirobbanni készülő tüzet csak nagyon nehezen tudtam visszafogni, éreztem, ahogy az adrenalin végigvágtázik az ereimben. A félhomályban feltűnt valami a padlót borító szőnyegen, így fél térdre ereszkedtem, hogy jobban szemügyre vehessem a tárgyat. Az éjfekete kő felülete visszaverte a halvány holdfényt, amiben a ráragasztott papírdarab most szinte világított. Reszketve a kezembe fogtam, és a valószínűleg sebtében firkált betűkre pillantottam.

"Maradj éber!"

Szerettem volna zsebre tenni a tárgyat, de az hirtelen darabjaira hullott. Riadtan eldobtam a darabkákat, amik immár porszemekké változtak, és egyetlen hatalmas, sötéten örvénylő felhővé álltak össze. Több se kellett, a történtek hatására elvesztettem minden önkontrollomat, és csak akkor ocsúdtam fel, mikor a miattam lángokban álló függöny füstje ingerelni kezdte a tüdőmet. A tűzgyújtásnak ugyan mestere voltam, de eloltani már nem tudtam a gondolataimmal, ebből pedig az következett, hogy eszelős módjára rohanni kezdtem a fürdőszoba felé, ahol egy gyorsan előszedett vödörbe vizet engedtem. Mikor visszaértem a nappaliba, bármennyire is siettem, úgy tűnt, elkéstem. Kétségbeesetten borítottam a jeges folyadékot a szőnyegre, amiről a szoba összes tárgyára átterjedt a tűz, de nem értem el vele semmit, és a vészjósló felhő is egyre növekedett. Valamiért az általam létrehozott tüzet nem lehetett olyan egyszerűen eloltani, mintha ellenállt volna minden külső tényezőnek, azonban abban a pillanatban sokkal jobban aggasztott az egyre növekedő porfelhő, amit mintha valaki szándékosan libbentett volna egyik helyről a másikra. Az útjába kerülő összes tárgyat elnyelte, mint valami miniatűr fekete lyuk.

Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd kapkodva összeszedtem az épen maradt dolgaim közül a legfontosabbakat, felkaptam egy kabátot, és a zárakkal folytatott csatám után kirohantam a lakásból. Futás közben tárcsáztam a mobilomon az egyetlen számot, amit ilyen esetben hívhattam. Nagy levegőket véve vártam, hogy valaki felvegye a telefont.

– Mi történt? – szólt bele a vonal túlsó oldaláról egy ismerős hang köszönés nélkül.

– Valaki... egy kő, ami por lett, örvénylik az egész... – próbáltam elmagyarázni lihegve. – Soha... soha nem történt ilyen, nagyon megijedtem. Mintha egy tornádó lenne a szobában, ami eltüntet mindent. Nem hívhattam a tűzoltókat. Képtelen vagyok mindent elmondani, lángol az egész lakás. Ide kell jönnöd. – Rövid szünet következett, majd zörgés, és szavak a háttérből, amiket nem tudtam kivenni. Pár perc telt csak el, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

– Kiküldtem egy egységet, ők megfékezik a tüzet és azt a dolgot is – biztosított, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Fogalmam sincs, mi ez. Valaki betörte az ablakot egy kővel, ami csak úgy elporladt, és akkor megjelent ez az izé, én pedig megrémültem, és nem tudtam visszatartani. Egy perc múlva már mindent füst és tűz borított – meséltem remegő hangon.

– Rendben, Rose. Semmi baj, mindjárt odaérnek – nyugtatgatott. – Addig meséld el, mit csináltál ma. – Tudtam jól, hogy a figyelmemet szeretné elterelni, így engedelmesen felvázoltam a korábban történteket.

– Reggel alapból rosszul keltem, de nagyon ideges lettem, mert elfogyott a müzli, úgyhogy hősiesen elmentem a boltba. Csokisat akartam venni, de csak vaníliás volt, ami még jobban felhúzott, de azért megvettem – egy pillanatra tétováztam, majd folytattam. – Miután hazamentem, gyakoroltam egy kicsit a bábukon, aztán magamba tömtem az egész doboz müzlit, amitől hánynom kellett, úgyhogy levegőzni indultam. Jobb híján elmentem a könyvtárba, ahol az egész délutánt töltöttem. Mary el akart hívni valahova, de semmi kedvem nem volt hozzá, úgyhogy gyorsan kimentettem magam egy kis füllentéssel. Hazafelé pedig alig hittem a szememnek, mikor... – és itt elakadtam.

– Mikor?

– Jézusom, a macska – emeltem a szám elé a kezem. – Figyelj, Nick, le kell tennem. Majd visszahívlak, oké?

– Miért? Mit akarsz tenni? Rose? – hallatszott Nick kérdő hangja. A szavak azonban nem jutottak el az agyamig, gyorsan zsebre vágtam a telefont, és lélekszakadva futni kezdtem a tüzes katlan irányába.