Harmadik fejezet

Sziasztok!
Először is elnézést szeretnék kérni a hosszú kihagyás miatt, rengeteg dolgom akadt az elmúlt hetekben, azonban rendületlenül írtam, aminek az lett az eredménye, hogy ez a fejezet most egy kicsivel hosszabbra sikerült, mint a többi. Remélem ez kárpótol egy kicsit, ahogy az is, hogy Rogers kapitány végre nem csak félőrültként rohangál az épületben, hanem - hozzám mérten - normális szerepet is kap. Ne lepődjetek meg, ha egy-két dolgot nem értetek, idővel mindent megmagyarázok, csak fenn kell tartani a rejtélyesség látszatát. :)
Az elképesztően gyönyörű designért pedig nem győzök köszönetet mondani Verának, aki igazán kitett magáért. 
Ugyanakkor köszönöm mind a három feliratkozót és a kommenteket, nagyon nagy löketet adnak az írásban, így ezen fellelkesülve kívánnék most jó szórakozást az új fejezethez!

Bármennyire is meglepő volt a gondolat, az egyetlen biztonságos helynek abban a pillanatban csak a lift tűnt. Ha számomra nem is volt minden kétséget kizáróan veszélytelen, a lehetőségeimhez mérten így tudtam a legtöbb embert megóvni saját magamtól. A testem minden korábbinál szorosabban préselődött az üvegnek, miközben a pulzáló energia magától irányította azt. A kifelé tartott tenyereimből hirtelen lángok törtek elő, majd egyre sötétedni kezdtek, és végül teljesen átalakultak fekete, halványan csillogó füstté, ami számomra enyhén vörösnek tűnt. A felismeréstől, ami villámként hasított belém, végtelenül megrémülten. Fogalmam sem volt, hogy került a birtokomba az az erő, amitől legjobb tudomásom szerint alig huszonnégy órával korábban én magam is megsebesültem, ahogy azt sem tudtam, milyen hatással lesz rám. Ha a lángok nem is égettek meg, mi van, ha a milliónyi penge kíméletlenül szétmarcangol? A legnagyobb problémámat azonban az jelentette, hogy a lift lévén, hogy törékeny anyagból készült, bármelyik pillanatban ripityára törhetett. A sugár közvetlen hatókörzetében az üveg már javában repedezni kezdett, és egyre reményvesztettebben pillantottam a körülöttem folyamatosan váltakozó emeletek falaira. Képtelen voltam megállítani a szerkezetet, és bármelyik percben beszállhatott valaki. Az egyetlen reményem Phil volt, aki ha még képes is volt elintézni, hogy senki ne szállhasson be mellém, engem nem tudott volna megfékezni. Mert a lift egyszer összeroppan, én pedig elszabadulok, aminek ki tudja, milyen következményei lehetnek.

Az üveg ropogásának idegtépő hangja szinte az őrületbe kergetett, miközben próbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Ha sikerülne elérnem a stop gombot... – gondoltam magamban. Ha még el is jutottam volna odáig, az újonnan szerzett erőm minden bizonnyal tönkretette volna az egész berendezést. Minden idegszálammal azért fohászkodtam, hogy Philnek valamilyen úton–módon sikerüljön megállítania valamelyik emeletnél, de mindhiába, egyre csak haladtam lefelé. Rettegtem tőle, hogy bárkit is megsebesítek a szándékomon kívül, annak ellenére, hogy utáltam az épületben tartózkodó emberek nagy részét. Egyszerűen nem voltam képes másokat bántani, talán mert pontosan tudtam, milyen, mikor valakit darabokra szaggatnak.

Egy ideig csak csukott szemmel vártam a csodát, majd éreztem, ahogy egy hatalmas rázkódással megáll a lift, én pedig a hirtelen lökéstől a padlóra zuhantam, a kezeimből áradó energia pedig végképp irányíthatatlanná vált, és elképesztő erővel zúzta össze a lábaim alatt a padlót. Időm se volt felocsúdni, már zuhantam is lefelé. Mire tudatosult bennem, mi történik, esélyem sem volt megkapaszkodni, pláne, hogy körülöttem minden üvegből volt. A most már egész testemből áradó láng és füst keveréke folyamatosan karcolta a finom felületet, és ha nem akartam alig néhány percen belül a liftaknába zuhanni, ki kellett találnom valamit. Sorba vettem a lehetőségeimet, de egyik sem hangzott túlságosan biztatóan. Nem akartam lezuhanni a mélybe, ugyanakkor az sem tűnt jó ötletnek, hogy az egyik emeleten csak úgy kitörjek a falak közül – már ha egyáltalán lehetséges lett volna –, majd az épületben keressek magamnak menedéket. Az egyedüli esélyt az alsó szintek jelentették, bár nem tudtam, melyik emeleten mi van, de annyiban biztos voltam, hogy odalent kevesebben tartózkodtak. Jobb híján hagytam, hogy egy-egy szinten néhány kósza ember kerek szemekkel bámuljon az elsuhanó alakomra, sőt, volt akinek elvetemült vigyorral az arcomon integettem is. Ha már meghalok, tegyem azt stílusosan.

Amint sötétedni kezdtek körülöttem a falak, elkezdtem felkészülni lelkiekben. Elszámoltam ötig, majd egy mély sóhaj kíséretében minden erőmet arra összpontosítottam, hogy a megfelelő irányba tudjam lendíteni a karomat. azonban elkéstem. A vártnál hamarabb értem földet, és már felkészültem rá, hogy elsötétüljön minden, azonban semmi nem történt. Egyszerűen csak megálltam. Semmi fájdalom, semmi koppanás, csak végtelen vöröses sötétség. A kezeimből áradó furcsa anyag is eltűnt, amitől hirtelen megnyugodtam. A látásom ugyan még nem nyerte vissza eredeti formáját, de gyanítottam, hogy perceken belül ez is bekövetkezik.

Csak akkor tűnt fel a testemet körülölelő buborék, mikor megpróbáltam kinyújtani a karomat, hogy rájöjjek, körülbelül mekkora helyre ragadtam be. Ahogy hozzáértem, az egész azonnal eltűnt egy halk pukkanással. Nem tudtam mire vélni a történteket, de nem érdekelt semmi más, csak az, hogy viszonylag biztonságban voltam. Most, hogy végre szabadon mozoghattam, és végig tudtam tapogatni a környezetemet, rájöttem, hogy egy hangyányit nagyobb hely áll rendelkezésemre, mint a liftben, amitől halványan elmosolyodtam. Azonban a tény miatt, hogy Philnek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy életben vagyok–e vagy sem, jobbnak láttam valamilyen jelet küldeni. Elmélyülten tanulmányozni kezdtem a felettem elnyúló hatalmas teret, és azonnal rájöttem, mit kell tennem. Bíztam benne, hogy ha nekiállok tüzet gyújtani, nem hatalmasodik el rajtam ismételten ugyanaz az erő, és ezúttal szerencsém volt. A körülbelül tenyérnyi láng tisztán ragyogott a kezemben, amitől én egyre magabiztosabban kezdtem el egyre növelni a magasságát. Rengeteg időbe tellett, amíg az élénk csóva elért legalább néhány felső szintet, megvilágítva a környező falakat, azonban ez volt az egyetlen módja annak, hogy tudassam: élek. Ha akartam volna, pillanatok alatt az egész helyet betölthettem volna tűzzel, de nem kockáztathattam. Hagytam, hogy egészen elszívja az energiámat a művelet, majd mikor úgy éreztem, tovább már nem fogok jutni, egyetlen mozdulattal eloltottam a lángot. Nem volt más hátra, csak hogy várjak.

Jobb ötlet híján az egyik, hűvös és meglehetősen poros falnak támasztva a hátam leültem a földre, és találgattam, vajon mennyi időbe telik, mire észrevesznek. Gyanítottam, hogy Nick túlságosan elfoglalt a legújabb vendége miatt, így csak Philben bízhattam. Nagyot sóhajtva kezdtem bámulni a felettem elnyúló emeletek fényét, amik halványan megvilágították az akna alsó részét is, így miután a látásom normalizálódott, és hozzászoktam a sötéthez, jobban szemügyre tudtam venni a környezetemet. Nem volt ott semmi, csak a falak, én és a gondolataim. Hirtelen annyira elveszettnek éreztem magam, és akkor és ott minden előjel nélkül előtörtek az eddig visszafojtott emlékeim. Az egész visszafelé haladt, kezdve a tűz ropogásától, miközben a ház lángolt körülöttem, át a kétségbeesettségen és önzőségen, amiért bele sem gondoltam, hogy mi van a macskával, egészen a múltbéli eseményekig, amelyeket maga az épület juttatott eszembe. Akkor és ott átfutott az agyamon az összes álmatlan éjszakám, minden könyvesboltban töltött délutánom, a hangom, ahogy sírva könyörögtem, hogy ne kelljen még egyszer egy félig hátradöntött székbe ülnöm, a végtagjaimat leszíjazva. A szívem összeszorult, és idegesen vágtam az öklöm a földbe.

Szerencsémre – vagy nem, ki tudja – a gondolataimból üvegcsörömpölés, majd egy hangos puffanás szakított ki. Ahhoz képest, mennyire kimerültnek éreztem magam, hála az adrenalin újabb hullámának, egyből felpattantam, és a velem szemben gubbasztó alakra meredtem, aki mintha a semmiből zuhant volna elém. Néma csend telepedett közénk, amit csak a férfi halk lihegésének hangja tört meg, miközben térdre ereszkedve támaszkodott a földre. Miután lassan felegyenesedett, legalább két fejjel magasabbnak bizonyult nálam, és a vállai is sokkal szélesebbnek tűntek, amitől egyszerre éreztem magam biztonságban és furcsamód kiszolgáltatottnak. Már szinte meg sem lepett a tény, hogy a kezem megint lángokban állt, és hogy őszinte legyek, nem tudom melyikünk volt jobban meghökkenve a másikon. A narancssárga tűz halványan megvilágította szőke haját, és kék szemét, amiben most őszinte értetlenség csillogott. Kifújtam magam, és szépen lassan csitítani kezdtem a lángokat, majd mikor teljesen eltűntek, a férfi szemöldöke enyhén a magasba emelkedett.

– Mindig így közlekedik? – kérdeztem végül a meglehetősen teátrális belépőjére célozva.

– Azt mondták, elkell idelent a segítség – szólalt meg a hajába túrva, miközben tekintete megállás nélkül az arcom és a karom között cikázott. Nem úgy tűnt, mintha félt volna tőlem, inkább csak meglepettnek látszott, aminek elmondhatatlanul örültem. Finoman fogalmazva is untam már, hogy első alkalommal mindenki sokkot kapott a képességemtől.

– Hát, nem hazudtak túl nagyot – válaszoltam leporolva a padlón található mocsoktól összekoszolódott ruháimat. – És, hogy jutunk ki innen? – tettem fel a legfontosabb kérdést. A férfi nem válaszolt, helyette résnyire nyitott szemekkel a felettünk elnyúló messzeséget kémlelte, látszólag keresve valamit.

– Készen állunk! – kiáltott végül, mire én kétkedve pillantottam rá.

– Mégis mire? – fontam össze magam előtt a karjaimat, ám alighogy befejeztem a mondatot, láttam, ahogy halványan ereszkedni kezdett valami odafentről.

– Remélem, tud mászni – nézett a közvetlenül közénk zuhanó, végtelenül hosszúnak tűnő kötélre.

– Ezt most nem mondja komolyan. – A gondolat, hogy egy összevissza himbálózó valamin kellene felkapaszkodnom, egy kicsit sem villanyozott fel. Sőt, akkor és ott inkább maradtam volna az akna alján.

– Van más választásunk? – kapaszkodott bele a kezével a kötélbe, majd lassan mászni kezdett felfelé. Alig hallhatóan morogtam pár cifra szót, majd követve a példáját, nagy erőfeszítések árán feltornáztam magam a kötélre. Éreztem, ahogy a bekötözött karomban megfeszültek az izmok, ami hatására a seb istentelenül sajogni kezdett. Felszisszentem, de nem adtam fel, rendíthetetlenül haladtam egyre feljebb. A férfi néha le-lepillantott rám, tudatában annak, hogy látszólag milliószor gyorsabban is haladhatott volna, mégsem tette, amiért végtelenül hálás voltam. Ránézésre körülbelül hat métert tettem meg vánszorogva, mikor éreztem, hogy ez a maximum, ennél tovább nem fogok jutni. Hiába próbáltam elérni valahogy a falat, hogy nekitámaszkodhassak, az üveg csúszott a talpam alatt, kimerült voltam, és miután egy sötét helyre bezárva az embernek túl sok ideje van gondolkodni olyan dolgokon, amiken nem kéne, meglehetősen zaklatott is.

– Azt hiszem, én itt maradok – nyöszörögtem fáradtan.

– Jöjjön, már nincs sok hátra – próbált buzdítani a férfi, de nem igazán sikerült fellelkesítenie.

– Most ugye viccel? – néztem fel rá hitetlenül. Tekintetünk összefonódott, és mindketten arra vártunk, melyikünk pillant el hamarabb, beadva ezzel a derekát. Úgy tűnt egyikünk sem adja fel egyhamar, és ahogy az idő telt, a kötél érdes felülete egyre jobban sértett a tenyeremen a bőrt, egészen addig, amíg fél kézzel el nem kényszerültem engedni azt. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha közben a másik karommal képes lettem volna tartani magam, de egyre csak lejjebb és lejjebb csúsztam. Már vártam, hogy aznap másodjára is leessek ugyanarra a helyre, mikor egy kéz megragadta az enyémet, és hatalmas erővel magához rántott. Nem tudom, mi döbbentett le inkább: a tény, hogy a férfi egyetlen mozdulatával képes volt felemelni magához, vagy az, hogy fél kézzel a mellkasához szorítva is mindenfajta nehézség nélkül biztonságosan meg tudott kapaszkodni.

– Így nem tudunk mászni, karoljon át – utasított, mire egy pillanatra tétováztam, majd más lehetőség híján teljesítettem a kérését, és a kezeimmel szorosan a felsőtestébe kapaszkodtam. Ha két nappal korábban azt mondták volna, hogy a közeljövőben az időm nagy részét Amerika Kapitányba fogódzkodva fogom tölteni egy liftaknában, valószínűleg teljesen idiótának tituláltam volna az illetőt. De akkor és ott nem tudott érdekelni, mennyire abszurd a helyzet, talán fel sem fogtam teljesen, csak az számított, hogy a saját lábaimon eljussak az ágyamig, és pihenhessek végre, ezúttal önszántamból.

– Tudja, azt hittem, a szuperhősök tudnak repülni – jegyeztem meg, hogy oldjam egy kicsit a kínos csendet, mire halványan elmosolyodott.

– Nem igazán nevezném magam szuperhősnek – vont vállat látszólag nemtörődöm stílusban, de a hangja a keserűség enyhe árnyalatában játszott. Halványan felsejlettek bennem kalandos életének különböző történetei, amiket mindenki jól ismert, és kis kutatás után kezdtem megérteni a szavak jelentését.

– A barátja miatt mondja ezt? – Amint feltettem a kérdést, éreztem, hogy bizonytalan terepre érkeztem, és egyből meg is bántam. A róla szóló történetek szerint, a legutolsó bevetésén elvesztett egy számára nagyon fontos embert. Nem tehetett semmit, de a hozzá közel állók szerint a halála percéig magát okolta az események miatt. – Sajnálom, nem akartam megbántani – tettem hozzá felismerve a tapintatlanságomat.

– Ha nem haragszik, nem éppen ez a kedvenc témám – zárta rövidre a beszélgetést, és újra csend telepedett közénk. Az előbbinél sokkal súlyosabb, szomorúbb némaság volt ez. Halkan felsóhajtottam, és nem győztem magamban átkozni a meggondolatlanságomat. Csak én lehettem képes egy rég halottnak hitt hőst két perc alatt megbántani. – Meséljen inkább maga – mondta egy kis szünet után, amin őszintén meglepődtem. Hirtelen nagyon kegyesnek éreztem az életet, amiért kivételesen kaptam egy második esélyt.

– Mit szeretne hallani? – pillantottam fel. Amíg ő felfelé figyelt mászás közben, szabadon tanulmányozhattam meglepően különös arcvonásait, amik egyszerre voltak élesek, néhol mégis meglepően finomak.

– Azok a lángok lent... Maga irányította őket? – érdeklődött rövid gondolkodás után.

– Az irányítás szó elég nagy túlzás, de igen, hozzám tartoztak – válaszoltam vállat vonva. A férfi szemei kissé összeszűkültek, és a homlokán apró ráncok jelentek meg, amiből arra mertem következtetni, hogy éppen nagyon elgondolkodott valamin.

– Maga is valamiféle kísérlet végeredménye? – bökte ki végül a mondandóját, amitől a gyomrom automatikusan görcsbe rándult. Nem nagyon voltam képes semmit sem kipréselni magamból, így inkább a körülöttünk meglepően gyorsan váltakozó falakat kezdtem figyelni. Az igencsak feszélyezett beszélgetés közben fel sem tűnt, milyen tempóval haladtunk, csak akkor vettem észre, mikor az üveg mögötti falak világosodni kezdtek, és kiértünk az alsó szintek sötétéből.

– Ami azt illeti, nem éppen ez a kedvenc témám – idéztem a saját szavait, mire a Kapitány szája sarka felfelé látszott görbülni. A beszélgetésünket nem éppen neveztem volna egy gyönyörű barátság kezdetének, de lehetett volna sokkal rosszabb is, lévén, hogy ha úgy tartotta volna kedve, bármikor a mélybe taszíthatott volna. A kezeim azonban még mindig ugyanúgy köré fonódtak, és a mellkasunk ugyanolyan szorosan préselődött össze. Egy átlagos napomon valószínűleg szörnyen zavarba jöttem volna ettől a ténytől, de aznap már nem igazán gyakorolt rám különösebben nagy hatást.

Az út hátralevő részét néma csendben tettük meg, és csak akkor hallottam újra szavakat mondatokká formálódni, mikor a kötél fenti végéhez értünk. Az üvegfalon egy hatalmas lyuk tátongott, amin most egy göndör fürtökkel teli fej nézett keresztül. A vakító fényben fehéren kirajzolódó William arca őszintén meglepett. Leginkább arra számítottam, hogy Phil karján látom majd megfeszülni az izmokat a kötél tartása közben, de ismételten tévedtem. Minden erőmet összegyűjtve próbáltam kevésbé csalódott képet vágni, és miután a Kapitány nekirugaszkodott, arra kezdtem koncentrálni, hogy az emelet csúszós padlójára érve ne essek hasra. Szerencsémre a vártnál sokkal kisebb lendülettel érkeztünk meg, ráadásul a férfi karjai is könnyedén megtartottak, így viszonylag stabilan álltam a lábaimon, már amennyire az állapotom engedte.

– Nos, köszönöm – néztem a lehető legkedvesebben a férfire, majd elengedve őt tettem egy lépést hátra. Egy kicsit tántorogtam ugyan, de végtelenül örültem neki, hogy végre valami szilárd és ismerős dolog volt a lábam alatt. – És elnézést, ha tapintatlan voltam. Általában kedvesebb szoktam lenni, csak tudja elég sok dolog történt velem mostanában.

– Kedvesebb, mi? – hallottam egy halkan elmormogott mondatot mellőlünk. Értetlenül pislogtam a földről feltápászkodó Williamre. – Most mi van? Még csak meg sem köszönte a segítségem. Ha én nem szólok neki – bökött a velem szemben állóra –, még mindig odalent lenne.

– Ez igaz? – szaladt fel a szemöldököm.

– Nagyon úgy tűnik. Tudom, hogy nem engem várt, ne is próbálja leplezni. A barátainak viszont dolga akadt, úgyhogy be kell érnie velem – porolta le hanyagul a ruháját. Nem igazán tudtam mire vélni a hirtelen jött ellenséges hanghordozását, de határozottan dühített. Ahogy kiejtette a száján a szavakat, egyből bevillant Phil és Nick arca, és azt hiszem, inkább rájuk voltam dühös, mint Williamre. Azonban mivel akkor ő állt velem szemben, neki jutott ki a rosszból.

– Remek, ez esetben nagyon köszönöm a fáradozását, de már végzett, úgyhogy akár már el is mehetne – vágtam vissza hasonló hangnemben, amitől most az ő arcán futott végig a méreg.

– Nagyon szívesen – köpte a szavakat keserűen, majd megigazítva a nyakkendőjét hátat fordított nekünk, és elindult, hogy beleolvadjon a körülöttünk sétáló emberek kisebb csoportjába, akik mit sem törődve velünk siettek a dolgukra. Elvégre, mi is lehetne természetesebb, mint a liftaknából előbújó Amerika Kapitány és a lány, aki nem sokkal korábban lángolva zuhant lefelé, nem beszélve egy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag dühös ügynökről? Kezdtem úgy érezni, hogy rengeteg dolog megváltozott a legutóbbi látogatásom óta. Jobb híján a mindünk közül leginkább elveszett férfire pillantottam, aki döbbenten túrt szőke hajába. Egy elég gyenge, biztatónak szánt mosolyt megeresztettem felé, majd miután egyikünk sem tudott megszólalni, az évekkel korábban a szobámnak kinevezett helység felé vettem az irányt, remélve, hogy nem történt azóta nagyobb átalakítás.

*****

– Hol voltál? – szakadt fel belőlem rekedten, miközben féloldalasan a helységbe belépő Nickre sandítottam. Egy egész nap eltelt a történtek óta, de ahelyett, hogy megnyugodtam volna, egyre ingerültebbé váltam. Levezetésként újabb bábút vettem kezelésbe, a narancssárga lángcsóva spirálként fonta körül a fekete anyagot, ami a testét jelképezte.

– Parancsolsz? – nézett rám pókerarccal.

– Tegnap teljesen egyedül vártam egy koszos, sötét liftaknában, hogy valaki segítsen. Ha nem jött volna a Kapitány, hogy megmentsen, el is felejtetted volna, hogy egyáltalán megszülettem. Szóval, hol voltál?  – ismételtem magam dühösen.

– Dolgom volt – válaszolt egykedvűen. Nem szerettem volna ismételten felidegesíteni magamat, már így is túlságosan sok stressz ért az elmúlt napokban. Féltem, hogy véglegesen kimerülök, úgyhogy próbáltam visszafogni magam, és nem olyan hangszínt megütni, mint egy őrült, aki most szökött a zárt osztályról.

– És Phil? – érdeklődtem. A liftet minden bizonnyal ő állította meg, de emlékeim szerint a mentésemben egyáltalán nem vett részt. Egyedül egy izmos, szőke alak, és az acélkemény mellkasa jutott eszembe, amitől egy kicsit megborzongtam.

– Neki is – zárta rövidre a témát.

– Remek – ciccegtem. – Viszont most már igazán elárulhatnád, hogy mi a fene történik körülöttem. Mi volt az az örvény a lakásomban? – váltottam témát.

– Rose – kezdett bele feltűnően kedvesen. – Nem volt ott semmi az égvilágon. Se örvény, se macska, csak a lángoló házad. Biztosan nagyon fáradt voltál, és az egész nem volt több álomnál.

– Azt akarod mondani, hogy megőrültem? Akkor ez mi? – kérdeztem ridegen, miközben a karomra pillantottam. Nick tekintete követte az enyémet, egyenesen a kezemre, amin időközben már kicserélték a kötést, és vakítóan világított a fehér fényben.

– Bármivel megvághattad magad – vonta meg a vállát, amitől kezdtem nagyon ideges lenni.

– Oké, akkor magyarázd meg kérlek, hogy mégis mi történt a liftben? Ne mondd nekem, hogy csak egy eset a sok közül, elvégre a zuhanástól meg kellett volna halnom – emeltem fel fenyegetően az egyik ujjamat, miközben a másik kezemmel továbbra is a lángcsóvákat irányítottam. Egyre gyorsabban és gyorsabban keringtek a bábu körül, tökéletesen szemléltetve a lelkiállapotomat.

– Miért ne lehetett volna egy szimpla roham? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Valahol mélyen szörnyen bántott, hogy nem hitt nekem, mikor pontosan tudta, hogy sohasem hazudnék neki.

– Talán mert ugyanaz a fekete valami jött ki a kezemből, ami korábban majdnem megölt?! – fakadtam ki, majd hogy minden kétséget kizáróan biztosítsam az igazamról, erőteljesen koncentrálni kezdtem, és az összes energiámat egy helyre irányítottam, azonban a várt eredmény helyett csupán a bábu robbant apró cafatokra. Ugyan nem ezt szerettem volna elérni, de így is elég hatásos volt, a tűzálló anyag darabkái konfettikként hullottak szét a szobában, és Nick egy kissé hátra is tántorodott a masszív falak által visszavert lökéstől. Zaklatott tekintettel méregettem, ahogy összeszedve magát leseperte a kabátjára eső darabkákat, miközben egyedül a vad zihálásom hangja törte meg a feszült csendet.

– Fejlődsz – jegyezte meg végül töprengve, mire a düh és a fájdalom újabb hulláma csapott le rám. Letöröltem a homlokomról az izzadtságot, és Nick felé fordultam. Borzalmasan kínzott a hangsúly, amivel kimondta a szót. Mintha csak azt akarta volna üzenni, hogy én egy kísérlet vagyok, egy továbbfejleszthető valami, egy tárgy.

– Frissítettek rajtam, vagy mi? Rose 2.0? – horkantam fel.

– Tudod, hogy nem így értettem. – Bár Nick szavai őszintén csengtek, valamiért nem tudtam hinni neki. Túl sok időt töltöttem el ezen a helyen, és tudtam, hogy itt senki sem pusztán jóindulatból vizsgálgatott engem. Információszerzés saját célokra – talán ez fedte leginkább a valóságot.

– Hát persze, hogy nem. Mégis ki lenne képes egy tinédzser amúgy is labilis lelkivilágát tönkretenni azzal, hogy tudósokkal vizsgáltatja meg újra és újra, mintha egy darab hús lenne? Egy darab hús, amitől félnek – fordultam meg, és tettem egy lépést felé. – És ne add itt az ártatlant, pontosan tudom, mit gondolnak rólam a mai napig. Egy időzített bomba, egy lány, aki nem tudja kontrollálni a benne lakozó erőket. Valamilyen elfuserált kísérlet mellékterméke, amiről senkinek sincs tudomása. – Miközben beszéltem, egyre közelebb lépdeltem Nickhez, aki rendíthetetlenül állt a helyén. Az utolsó mondat hatására a nyakán megfeszültek az izmok. – Azt hitted nem olvastam az aktákat? Hogy nem tudok a feltevéseitekről? Ugyan már, pont te lennél ilyen naiv?

– Nem tudom, miről beszélsz – tettetett ártatlanságot.

– Rose Russell, tizenöt éves, született New Yorkban, apja neve Bertrand Russell, múltbéli ügynök, jelenleg kutató... – kezdtem bele a rólam évekkel korábban készült dokumentumok egyikébe. Régen kívülről fújtam az egészet, és valamiért az egész úgy hangzott, mint egy kórkép. – Információk a szervezetemről, elemzés a véremről, gyerekkori traumák – soroltam tovább a tartalmát.

– Minden ügynökről készül egy ilyen – védekezett. Annyira gyűlöltem a kifejezéstelen ábrázatát, amit ilyen esetekben öltött magára. Szerettem volna csak egyszer belelátni Nick Fury fejébe, vagy inkább szívébe, már ha rendelkezett egyáltalán ilyesmivel.

– És mindegyikre rá van írva hatalmas piros betűkkel, hogy veszélyes? – álltam meg alig néhány centivel előtte. – Ne mondd, hogy nem félsz tőlem, Nick. Állsz itt hősiesen, a szemed se rezzen, de valószínűleg már rég csipogtál az embereidnek, akik nyilvánvalóan bármelyik pillanatban beeshetnek az ajtón – böktem a kijárat felé. – Mert ez vagy te. Kalitkába zárod azokat, akik kicsit is mások, mint az átlagemberek, de nem mered őket kiengedni. Mondd csak, Vele is ezt fogod csinálni? Némán fogsz rettegni Amerika Kapitánytól is, csak mert több nálad?

– Nem vagyok hajlandó folytatni ezt a beszélgetést – tért ki a válaszadás alól. Hitetlen mosollyal az arcomon csóváltam meg a fejem, majd elindultam a kifelé.

– Jó, mert amúgy sem érdekeltek volna a válaszaid – vetettem oda, majd becsapva az ajtót, kiléptem a folyosóra, ahol nem várt látvány fogadott.

– Jól van? – kérdezte a falnak támaszkodó alak. Nem igazán tudtam mire vélni a szavait, vagy hogy egyáltalán mit keresett a gyakorlószobám mellett, de gyanítottam, hogy inkább Nickhez van köze, mint hozzám.

– Mennyit hallott? – bontottam ki ingerülten a copfomat, hagyva, hogy a hajam kissé ziláltan a vállamra omoljon.

– Hát, azt hiszem éppen eleget – nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel. A szavak hallatán kelletlenül felsóhajtottam.

– Irányítani akarják a világot, de nem képesek összerakni egy hangszigetelt szobát... – motyogtam magamban, mire a férfi halványan elmosolyodott. Nem volt olyan őszinte, mint a régi fotón látott vigyor, de azokban a percekben ez is éppen elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam annyira szörnyen egyedül.

– Ami azt illeti, tegnap nem igazán volt alkalmam bemutatkozni. Steve Rogers – nyújtott kezet. Mielőtt elfogadtam volna, észrevétlenül végigmértem. Nem tudom, hogy az adrenalin tette–e, de a felvételeken sokkal fenyegetőbbnek tűnt. Kitudja, talán az is segített a pozitív megítélésében, hogy éppen nem rombolt le falakat. Emberfeletti erejéről csak a hófehér pólóján keresztül kirajzolódó izmos felsőteste tanúskodott, és a tény, hogy alig egy nappal korábban több száz méteren keresztül cipelt felfelé. Ha átlagember lettem volna, valószínűleg sokkos állapotban álltam volna előtte, de már semmi nem lepett meg. Felőlem akár maga Jézus is alászállhatott volna a Mennyből, körülbelül annyira rázott volna meg, mint a tény, hogy éppen Amerika Kapitánnyal beszélgettem.

– Rose Russell. – Ahogy kezet ráztunk, enyhe meglepettség futott rajtam végig. Arra számítottam, hogy a szorítása erős lesz, de tévedtem. Semmivel sem volt durvább nálam, talán még gyengédnek is nevezhettem volna, ha nem éreztem volna annyira végtelenül határozottnak. Még egy utolsó pillantást vetettem a tengerkék szemeire, és szőke hajára, majd az ideiglenesen a szobámnak kinevezett helység felé indultam.

– Nem válaszolt a kérdésemre – követett zsebre tett kézzel. Váratlanul ért, hogy utánam jött, így értetlenül bámultam rá.

– Komolyan az érdekli, hogy vagyok? – vontam fel a szemöldököm.

– Miért ne lehetne így? – kérdezett vissza.

– Talán mert hetven évig mindenki halottnak hitte, és most itt van, egy új világban, tele új emberekkel, és ezek sokkal nagyobb problémák, mint az én lelkiállapotom – vontam vállat. Miközben beszéltem, szemeiben fájdalom sejlett fel, amitől azonnal lelkifurdalásom támadt. – Sajnálom – tettem hozzá, mire megrázta a fejét, mintha mi sem történt volna. Két nap alatt kétszer beletiporni Amerika Kapitány lelkébe... Komolyan terveztem elgondolkodni a kommunikációs képességeim és az empátiám fejlesztésén.

– Mióta ismeri a főnököt? – váltott inkább témát, amitől ezúttal én meredtem gondterhelten a távolba.

– Túl régóta – mondtam végül. – Ha rám hallgat, ne nagyon bízzon meg benne. Tizenöt éves korom óta állok vele kapcsolatban, de még mindig nem tudok vele mit kezdeni.

– Tizenöt? – nézett rám kérdőn.

– Akkor kezdődött ez az egész – utaltam a képességemre. – De ez eléggé... bonyolult.

– Gondolom nem fog ennél többet mondani – Beszéd közben semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, ami egy kicsit kezdett dühíteni. Nicktől már megszoktam ezt a fajta viselkedést, de nem igazán szerettem volna még egy kifürkészhetetlen alakot magam mellé.

– Nem hinném – motyogtam, majd amint az épület általam nagyon jól ismert szakaszába értünk, hogy eltereljem a figyelmemet, piszkálni kezdtem a kötésen sorakozó szöszöket. Tegnap este nem igazán volt alkalmam megfigyelni a környezetemet, csak az számított, hogy eljussak a szobámig, és fáradtan az ágyba roskadhassak. Ebből kiindulva bármikor elönthettek az emlékek, és nem igazán szerettem volna a Kapitány szeme láttára kiborulni. A gézzel való babrálás annyira lekötötte minden figyelmemet, hogy szinte észre sem vettem, ahogy egyik percről a másikra már a falhoz szorítva találtam magam. A kemény felület hidegen nyomta a hátamat, és a velem farkasszemet néző, továbbra is érzelemmentes arc sem gyakorolt rám pozitív hatást.

– Nézze, Rose – kezdett bele a férfi, miközben két izmos karjával teljesen satuba szorított. – Az én csapatomban nincsenek titkok és hazugságok. Vagy őszinte lesz, vagy elfelejtheti az egészet. – Hirtelen köpni–nyelni nem tudtam az elhangzottaktól. Fogalmam sem volt, honnan jött ez a hirtelen támadt erőszakosság, és semmiféle csapatról nem volt tudomásom, aminek tagja lettem volna. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk őrült meg: Ő vagy én. A fejemben persze már megkondult a vészharang, és a testemen végigsöpört a félelem és adrenalin különös elegye.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél, de azt tudom, hogyha nem enged el, nem lesz jó vége – sziszegtem a lehető legnyugodtabban.

– Mire céloz ezzel? – húzta fel a szemöldökét.

– Emlékszik arra, amit a liftaknában mondtam? A tűz belőlem áradt, de irányítani már nem tudtam. Általában az adrenalin miatt keletkezik, úgyhogy ha nem akarja pillanatokon belül megégetni magát, jobb lesz, ha elenged. Most – nyomtam meg az utolsó szót. A Kapitány néhány másodpercig még gondolkodott, majd végül engedelmeskedett, és elemelte kezét a vállamról. – Köszönöm – mosolyodtam el savanyúan, majd gyors léptekkel az úticélom felé siettem.

Mikor megálltam a tengernyi ajtó egyike előtt, legszívesebben elmenekültem volna az egyre inkább erősödő érzelmeimtől, de most az egyszer nem akartam gyáva lenni. Nagyot sóhajtva nyomtam le a kilincset, és a helységbe belépve mélyen belélegeztem azt a különös légkört, ami mindig is körbelengte a szobát. Volt ott kín, fájdalom, kimerültség és egy kis jókedv is. Az egyszerű, fehér takaróval borított ágyra és az apró, barna éjjeliszekrényre terelve a tekintetem be–bevillantak a múlt pillanatai. Az első forgolódással töltött éjszakám, a napok, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy a saját nevemre is alig emlékeztem, a plafon képe, ami a sok bámulás hatására már–már a retinámba égett. A néhány boldog perc, mikor hősiesen elpusztítottam az általam becsempészett édességhalmot, és Phil vidám tekintete, miközben teli szájjal magyaráztam neki a nassolás káros hatásairól...

A kissé abszurd képsoroktól meghatódva huppantam le a puha ágyneműre, de a bárgyú vigyor azonnal lefagyott az arcomról, mikor megláttam a szekrényen heverő papírköteget. Érdeklődve vettem kezembe a fehér lapokat, aminek a legfelső darabja látszólag üres volt, ám ahogy jobban megnéztem, feltűnt egy vastagon nyomott szó: Bosszúállók. Éppen készültem volna beleolvasni, mikor valami – vagy inkább valaki – megzavart.

– Szép elképzelés, talán már túlontúl emberi is – hallottam hirtelen egy halk mondatot a hátam mögül, és az ijedtségtől még ültömben is ugrottam egyet. A férfi hangja túlságosan ismerősnek tűnt, ami önmagában nem lett volna gond. Az egyetlen bökkenőt az jelentette, hogy hiába néztem körbe, senkit nem találtam magam körül. Mikor a szobába léptem, senki nem tartózkodott bent, és emlékeim szerint egyedül is érkeztem. A helység alapvetően is túl kicsi volt ahhoz, hogy valaki elbújhasson benne, de most a félelemtől mintha közeledni látszottak volna a falak. Tudtam jól, hogy ez nem történhet meg, de én mégis úgy éreztem, ki kell jutnom, különben teljesen összenyomnak. Azonban hiába pattantam fel, és rángattam a kilincset, semmi haszna nem volt. Nekirugaszkodva próbáltam kirúgni az ajtót, de hasztalanul. Reményvesztetten pördültem meg a tengelyem körül, valamiféle kiút után kutatva, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy már elkéstem. Ahogy feltűnt egy semmiből kirajzolódó fekete alak, teljesen lefagytam, tudván, hogy nincs menekvés. A falak egyre közeledtek, az árny egyre tisztábbá vált, én pedig még jobban kétségbeestem.

Helyzetjelentés

Sziasztok, srácok!

Most kivételesen csak egy rövidke bejegyzéssel készültem nektek, ugyanis mától kezdve egészen vasárnapig lenn leszek mucsaröcsögén, ahol valószínűleg csak a mobilom segítségével tudok majd netezni. Ez nem azt jelenti, hogy nem leszek itt egyáltalán, csak telefonról nem hiszem, hogy tudnám posztolni az új részt. Ha esetleg gépközelbe jutok, mindenképp igyekszem pótolni a lemaradásomat.

A másik dolog pedig az, hogy az oldalon nemsokára kisebb-nagyobb átalakítások lesznek, így lehetséges, hogy néhány napig nem lesz elérhető a blog. Amint kész az új design, az új fejezetet is minden bizonnyal publikálásra késznek fogom nyilvánítani. 

Köszönöm mindazoknak, akik valamilyen módon eddig véleményezték a történetet, a közeljövőben is meg lesz erre a lehetőségük, és remélem igénybe is veszik majd. :) 

Kellemes napot mindenkinek, 

Faith

U.i.: Ó, és elnézést az esetleges hibákért, hülyeségekért, de mentségemre legyen, hogy körülbelül két órát aludtam, és ébredés után alapvetően használhatatlan vagyok egy darabig.

Második fejezet

Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni a pozitív visszajelzéseket, nagyon hálás vagyok érte. :) Tudom, hogy erre a fejezetre ígértem be Steve-et, de belőle is csak egy kicsi jutott most, elnézést. Nem szerettem volna hatásvadász lenni, ami a lezárást illeti, de nem bírtam ki. Ezer bocsánat. Kommentet hagyni és feliratkozni még mindig ér. 
Ó, és ha valakinek rosszalkodik a sablon, vagy nem tudja elolvasni rendesen a bejegyzéseket, az mindenképpen szóljon, mert páran már jelezték. Gőzerővel próbálok rá megoldást találni, pláne, hogy nem tudom, hány embernél fordul ez elő. Előre is köszönöm.

Jó szórakozást! :)

A bőrömet forrón körülölelték a fölém tornyosuló lángnyelvek, de nem perzseltek meg. Hiába nem tudtam irányítani őket, az általam útjára indított tűz soha nem égetett meg, másokat viszont annál inkább. Szám elé tartva a kezem, tekintetemmel kétségbeesve kutattam az  állatot, de nem láttam semmit, csak a narancssárga, helyenként áttetsző tüzet, és az ide-oda cikázó örvényt. Már az egész lakás lángokba borult, de nem tántorított el a célomtól. Egyik helyiségből a másikba futottam, eszeveszettül keresve a macskát, miközben a tüdőmet elöntötte a keserű füst. Próbáltam csitítani a hevesen tomboló nyalábokat, de nem értem el semmiféle változást, sőt, egyre terebélyesebbé váltak. Szerencsémre a közvetlen közelemben senki nem lakott, de a környező, üresen álló házakra átterjedhetett, és hogy őszinte legyek, nemhogy nem szerettem volna, de nem is lettem volna képes kifizetni az esetlegesen keletkező károkat. Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjak, és próbáltam logikusan felmérni a helyzetet. Az ablakon díszelgő lyuk tökéletes menekülési útvonalnak bizonyult egy cica számára, de ha még ki is ugrott rajta, függetlenül attól, hogy talpra esett vagy sem, nem tudta volna kikerülni a kiálló darabokat. Elképzeltem, ahogy szerencsétlen keservesen nyávog a testéből kiálló szilánkok miatt, miközben a sötét éjszakában vánszorog. Elborzadtam az elém táruló látványtól, ugyanakkor erőt is adott. Közelebb léptem a tébolyult feketeséghez, hogy meg tudjam vizsgálni az ablakot, azonban nem tudtam elkerülni a találkozást. Ahol hozzámért a kavargó felhő, mintha milliónyi kés állt volna ki belőle, és éreztem, ahogy az egyik egy hosszú csíkban felhasítja a jobb karomat.

– A pokolba – szisszentem fel, de nem húzódtam vissza. Sóhajtottam egy nagyot, amitől megállíthatatlanul köhögni kezdtem, és kitéve magamat a kockázatnak, hogy felnyársalnak a pengék, még egy lépést tettem. A fájdalom borzalmasan kínzott, valósággal marcangolni kezdte az ökölbe szorított kezemet. Reméltem, hogy megéri, de csalódnom kellett. A körülbelül arasznyi lyukon semmi változást nem véltem felfedezni a legutóbbi alkalom óta. Szerettem volna tovább keresgélni, de ha nem akartam rövid időn belül elveszíteni a kezemet vagy akár a tüdőmet, mennem kellett. Erőt vettem magamon, és csalódottan hátrálni kezdtem. A lehető legóvatosabb mozdulattal kihúztam a karom a sötétségből, és a látvány lesokkolt. A kabátom ujja cafatokban lógott, és az egyetlen nagy vágás mellet rengeteg kisebb seb futott végig az alkaromon. A vér megállíthatatlanul patakzott belőlük, így hirtelen ötlettől vezérelve lerángattam magamról a kabátom épen maradt részét, és szorosan a sérülések köré csavartam. Kintről hirtelen motorbőgést, majd ajtócsapkodást és beszélgetés foszlányát hallottam. A vágások a vártnál sokkal jobban fájtak, mintha az egészre egy hatalmas adag savas folyadékot borítottak volna. Hogy a vérveszteség tette-e, vagy csak a sokk, nem tudom, de akaratomon kívül térdre rogytam, továbbra is szorítva a karomat, különösen a csuklómat. Tisztán hallottam, ahogy a bejárati ajtó kivágódik, és emberek trappolnak végig a lakáson, de nem tudtam segítséget kérni, vagy egyáltalán megszólalni. Éreztem, ahogy a füst végérvényesen átveszi az uralmat a mellkasomban, miközben előre hajolva, fuldokolva krákogtam. Évszázadoknak tűnt, mire valaki végre észrevett. Halványan érzékeltem, hogy megragad a vállamnál fogva, és kitámolyog velem a lakásból, majd egy fekete autó hátsó ülésébe tuszkol, és olyan felesleges közhelyeket mormol, mint a "minden rendben lesz", vagy a "semmi baj nincsen". Gyanítottam, hogy inkább saját magát akarta megnyugtatni, mintsem engem. Az ezután következő képkockák homályosan folytak végig a szemeim előtt, mígnem teljesen elsötétült minden.

****

Miután kinyitottam a szemem, az első, ami eszembe jutott, az volt: fehér. Vakító, makulátlan fehér fény, amiről először azt hittem, a Menny fénysugara, azonban mikor kitisztult a látásom, csalódottan konstatáltam, hogy csak egy kisebb kórteremben fekszem néhány életfunkcióimat figyelő gép társaságában. Az összes végtagom sajgott, különösen az immár fehér gézbe burkolt karom, ami villámgyorsan észhez térített. Megpróbáltam lassan felülni, miközben minden egyes lélegzetvételem kínzó hörgésre vagy inkább nyüszítésre hasonlított. Igazán megáldhattak volna valamilyen csodálatos gyógyulási képességgel is – gondoltam magamban bosszúsan, majd lassanként, centiméterről centiméterre haladva feltornáztam magam az ágyban. A puha, hófehér ágynemű melege csábítóan hívogatott, de a helység túl steril volt számomra, ráadásul akadt egy kis dolgom. Nagy nehezen felálltam, majd az épen maradt kezemből kihúztam az infúziós csövet, amitől a gépek először megállíthatatlanul pittyegni kezdtek, majd pár pillanat elteltével a zaj alábbhagyott, én pedig megkönnyebbültem. Lassan az üvegajtó felé lépkedtem, mikor megpillantottam egy széket az ágyam mellett, és a rajta heverő ruhákat. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy a koszos, szakadt ruháim eltűntek, és helyette egy egyszerű hálóing takarta a testemet. Akármennyire is sietni szerettem volna, jobbnak láttam magamra rángatni a kikészített pólót és farmernadrágot. Mielőtt elhagytam volna a szobát, végigmértem magam az ajtó fényes felületén. Kócos, sötétbarna hajammal, és sápadt arcommal úgy nézhettem ki a hálóingben, mint egy bosszúszomjas kísértet, így borzalmasan hálás voltam a ruhákért, akárki is tette oda őket. El is határoztam, hogy amint időm szakad rá, megkeresem azt a valakit, hogy megköszönhessem. Előtte azonban fontosabb elintéznivalóm volt.

Minden erőmet összegyűjtve lenyomtam a kilincset, majd kiléptem a halványan pislákoló lámpa által megvilágított folyosóra. Arra számítottam, hogy minden tele lesz dolgukat intéző emberekkel, de most csak két beszélgetésbe elegyedő férfi támasztotta a falat nem messze tőlem. Próbáltam észrevétlenül közelebb lopózni hozzájuk, de az érkezésem csakhamar feltűnt nekik.

– Miss. Russell, mit keres maga itt? – fordult felém elképedve az egyik ügynök. Mogyoróbarna haja hullámos fürtökben hullott szürke szemeibe, amikből ahogy tetőtől talpig végigmért, nem egészen őszinte aggodalom sugárzott.

– Én is örülök, hogy látom, William – köszöntöttem hasonlóképp apám egyik barátját. Miközben az arcát vizslattam, halványan felderengtek a kiskori emlékek. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, akit  nem igazán kedveltem a bébiszitterjeim közül. Visszatekintve igazán szórakoztató volt a gondolat, hogy egy SHIELD ügynök egy kisiskolást dajkál, aki meglehetősen utálja. Leleményes gyerek lévén mindig találtam valamit, amivel bosszanthattam. Legalább ennyi örömöm volt abban, hogy állandóan idegenek vigyáztak rám.

– Mi történt? – Miközben beszélt, tekintete végig a bekötött karomat pásztázta. A mellette álló szőke férfi csak egy hűvös pillantásra méltatott, látszott rajta, hogy nem nagyon érdekli, mi van velem.

– Azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy ezt megbeszéljük, de maradjunk annyiban, hogy nehéz éjszakám volt – tértem ki a konkrét válaszadás alól.

– Ahogy akarja – hagyta rám. – De azért remélem, hogy minden rendben.

– Fogjuk rá. Nem tudja, merre találom Furyt? – tértem rá a számomra legfontosabb kérdésre.

– Valószínűleg az irodájában, de különleges riasztás van érvényben, úgyhogy nem lenne tanácsos zavarni. – El sem tudtam képzelni, miféle riasztásról lehet szó, de azonnal elfeledtette velem a fájdalmaim egy részét. A gyakori látogatásaim során egyszer sem fordult elő ilyen eset, úgyhogy fogalmam sem volt, mi a teendő ebben a helyzetben.

– Valami baj van? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.

– Nem hinném, hogy ezt velem kéne megbeszélnie. – Bár minden joga meg lett volna hozzá a korábbi megjegyzésem miatt, egy cseppnyi gúnyt sem véltem felfedezni a hangjában. Nagyot sóhajtottam, majd fáradtan beletúrtam a hajamba.

– Oké, köszönöm a segítséget. Viszlát – búcsúztam el, majd még mindig kicsit tántorogva sarkon fordultam, és Nick irodája felé vettem az irányt.

Útközben elgondolkodtam rajta, hogy vajon mennyi időbe tellett megalkotni a hatalmas épületet, és a tágas folyosók szerteágazó rengetegét. Azonban nem sok időm volt ezen morfondírozni, mert minél közelebb értem a főhadiszállás szívéhez, egyre több ember sürgött-forgott körülöttem. Mindenki arcán földöntúli izgalmat láttam tükröződni, miközben gyors léptekkel haladtak egyik helyről a másikra. Próbáltam elcsípni valamilyen beszélgetésfoszlányt, de a nagy hangzavarban nem jártam túlzottan nagy sikerrel. Egy-két kósza szó ugyan a fülembe szökött, de nem igazán sikerült összeegyeztetnem őket. Tippem sem volt, hogyan kapcsolódhattak a kapitány, a jég és a képtelenség kifejezések. Megvonva a vállam haladtam előre, majd elhagyva az épületszárnyat, amiben tartózkodtam, elképedtem, ahogy a korábbinál is nagyobb embertömeg végezte a dolgát.

– Elnézést – szólalt meg egy nálam látszólag néhány évvel idősebb nő, miután könyökével egyenesen a bordáim közé vágott. Halványan megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj - ami persze nem volt igaz -, de a nő addigra már messze járt. Őszintén nem tudtam, hogy örüljek-e neki, hogy fel sem tűnik a többieknek a létezésem, vagy sem. Egész életemben végigkísért ez a jelenség, és az igazat megvallva, bármennyire is utáltam néha emberek közé menni, valahol nagyon mélyen igenis fájt, hogy nem volt senkim, nem tudtam bárkivel csak úgy elbeszélgetni egy kávé mellett, vagy bármi hasonlót tenni. Soha nem éreztem, hogy tartoznék bárhova is, hogy megértené bárki is azt, ami lejátszódik bennem. Ezért menekültem az álmaimba, de néha ott is szembesülnöm kellett azzal a rideg közönnyel, ami egy idő után borzalmasan üressé teszi az embert. Elhiszi azt, amit a háta mögött suttognak róla, és szépen lassan beleőrül a magányba és kétségbeesésbe. Ha csak a szüleim mellettem lettek volna, fényévekkel jobban éreztem volna magam, de miután az anyám meghalt, és az apámat szinte sosem láttam, végig egyedül voltam. Együdül, egy apró szobában az ágyhoz kötve, miközben egy sötétített ablak mögül bámultak, és kísérleteket végeztek rajtam. Természetesen eredménytelenül. Pontosan ezért töltöttem az időm nagy részét a könyvtárban. Éjt nappallá téve kutattam, a könyvek voltak az egyedüliek, amikbe belekapaszkodhattam a semmi közepén, de egy idő után a kezem fáradni kezdett, és nem maradt semmilyen motivációm. Néha-néha még benéztem Maryhez, volt, hogy minden nap, de a vége mindig ugyanaz volt. A kevésbé rossz periódusnak vége szakadt, és következett egy milliószor kegyetlenebb időszak. Közben hagytam, hogy Nick emberei folyamatosan vizsgáljanak, nem törődve vele, mekkora fájdalmat okoznak vele. Ha fizikailag nem is ütöttek sebet rajtam, a lelkemből minden egyes alkalommal kihasítottak egy darabot, és lassacskán semmi nem maradt, ami emberré tett volna. Csak lélek nélküli porhüvely voltam, aki most egyedül lépkedett a folyosón, semmi több.

Ezen töprengve sétáltam tovább, mígnem az úticélomat jelentő ajtó előtt találtam magam. Tétován bekopogtam, de semmilyen választ nem kaptam. Magamban morogva az ajtó mellett elhelyezett fekete retinaszkennerre sandítottam, és jobb lehetőség híján megpróbáltam a segítségével bejutni.

– Csak most az egyszer legyen szerencsém – motyogtam, miközben a kék fénynyaláb végigpásztázta a szemgolyómat, de hiába, már hallottam is a "hozzáférés megtagadva" üzenetet. Remek... Erőteljesen gondolkodni kezdtem, vajon hogyan jutok be, mikor a vállamat hirtelen megérintette valaki a hátam mögül. Már éppen elküldtem volna a francba, mikor megpördülve a tengelyem körül egy már jól ismert arccal néztem farkasszemet. A máskor mosolygós, jégkék tekintete most izgatottan csillogott, majd amint felismert, meglepettség vette át a helyét. Áldottam az eget, amiért most az egyszer odafent meghallgatásra kerültek a szavaim.

– Nahát, Rose. Nem számítottunk rá, hogy ilyen korán magadhoz térsz. Hogy érzed magad? – érdeklődött mosolyogva. Ami azt illeti, nem lepett meg, hogy tudott a történtekről. Kellemes hangjából a kedvesség mellett némi aggodalom is áradt, ám nem igazán hasonlított Williaméhez. Nem engem féltett, sokkal inkább valami mást, amiről akkor még nem volt tudomásom.

– Megvagyok – zártam le a témát röviden. – Be tudsz juttatni? – mutattam hátra az ajtóra.

– Nem hiszem, hogy örülne neki, ha most bemennél. – Először azt hittem, nem hallok jól. Azt még elfogadtam, hogy William szerint nem kéne zavarnom Nicket, de attól a személytől, akivel az itt eltöltött idő alatt egyedüliként sikerült összebarátkoznom, nem vártam volna, hogy bármikor hasonlót mond. A kezeléseknek csúfolt információszerzés során ő volt az, akinek bármikor panaszkodhattam, annak ellenére, hogy mennyire sűrű volt a beosztása. Talán azért, mert Nick nem mert másra bízni. Tudta, ha olyasvalakivel kell jópofiznom, aki az idegeimre megy, valamelyikünk nagyon megbánja, és az általában nem én voltam. Szerencsére azóta sikerült levetkőznöm ezt a szörnyű szokásomat, de egyúttal sokkal bizalmatlanabb is lettem, így csakis ezzel két emberrel voltam hajlandó megbeszélni a komolyabb dolgaimat. Phil volt az, akihez bármilyen dologgal rohanhattam, az egyedülléttől kezdve a kétségbeesésig, minden lelki problémámat kibeszélhettem neki. Nick ennek pontosan az ellentétét jelentette, hozzá csak veszély esetén fordulhattam, de azt hiszem, ez így volt jól. Pontosan ezért tudnia kellett, hogy csak akkor keresem a főnököt, ha nagyon komoly dolog van a háttérben.

– Na jó, miről van szó? Mindenki valami riasztásról beszél, meg vészhelyzetről, és valami kapitányról. Fogalmam sincs, mennyit aludtam, de valami nagyon fontosnak kellett történnie, amiért mindenki ennyire lázban ég – fontam össze a karjaimat magam előtt sértődötten, egy kis ideig félretéve a saját életemet érintő kérdéseket. Nem voltam benne biztos, hogy az ideérkezésem előtt már nem állt fenn a jelenlegi helyzet, de őszintén kíváncsi voltam rá, mennyi időt töltöttem az ágyban gyengélkedve.

– Nem mondhatok semmit – ellenkezett, de nem tágítottam. Próbáltam nem egy őrült pszichopatának tűnni, de nem tudtam megakadályozni a lelki detonációt.

– Nézd, Phil, én végtelenül türelmes ember vagyok, de néhány órával ezelőtt valaki bedobott egy kavicsot a nappalimba, ami egy tornádószerű izévé változott, én pedig idegességemben felgyújtottam az egész lakást, és a tűzben valószínűleg odaveszett az egyetlen élőlény, aki önszántából szegődött hozzám. Ráadásul az a fekete valami felnyársalta a fél karomat, ami még most is rettenetesen fáj, sőt, ami azt illeti, minden más testrészem is sajog, és fogalmam sincs, mi a fene történt, úgyhogy nagyon örülnék, ha beengednél Nickhez, ha már te nem vagy hajlandó elárulni semmit. – A kisebb monológom végére a hangom egy kicsit megremegett, de semmit sem vesztett vészjósló éléből. Rezzenéstelenül álltam Phil tekintetét, egészen addig, míg aprót biccentett, és a szkennerhez lépett. Halkan felsóhajtottam a rám törő megnyugvástól, de sajnos nem tartott sokáig az örömöm. A folyosónál jóval sötétebb helyiségbe belépve először a rengeteg kijelzőt, majd a láthatóan nyúzott arcú Nicket pillantottam meg, amint elmélyülten tanulmányozta az egyik monitort. Bokáig érő fekete bőrkabátja most is teljesen körülölelte a testét, ahogy azt már minden egyes találkozásunk alkalmával megszokhattam. Hasonló színű szemfedőjétől általában kirázott a hideg, de most túl zaklatott voltam hozzá, hogy foglalkozzak vele.

– Mikor arra kértem, hogy tartsa minél tovább Rose-t az ágyában, nem egészen így gondoltam – dörmögte felénk se nézve. A szavak hallatán azonnal megértettem, miért volt olyan különös Phil hangszíne korábban. Valószínűleg attól tartott, hogy kiderül, elhagytam a szobámat, és nem tudott megfékezni. Mennyivel könnyebb lett volna, ha átalszom az egészet, és nem kell tudomást szereznem semmiről, nem igaz?

– Nem tehettem semmit, már az ajtóban állt, mikor ideértem. Tudja, mennyire meggyőzően érvel – védekezett az ügynök.

– Nem igazán nevezném érvelésnek azt, amit csinálni szokott – jegyezte meg.

– Hahó, feltűnt, hogy mindent hallok? – szóltam közbe ingerülten.

– Pihenned kéne – vágta rá Nick mogorván.

– Mégis hogy tudnék pihenni? Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mi történt az idevezető úton, ahogy azt sem tudom, mi van a lakásommal, és úgy egyáltalán mi a fene folyik körülöttem – fakadtam ki.

– Majd ha megmagyaráztad, hogy mit kerestél vérző karral a lángoló házban, talán válaszolok. De most fontosabb dolgom is akad ennél – nézte továbbra is a számomra kivehetetlen adatokat. Kezdtem elveszíteni a korábbi magabiztosságomat.

– Oké – egyeztem bele csalódottan –, a kérdéseim várhatnak. Egyetlen kivétellel. Mi a franc történik itt? És ne mondd, hogy semmi közöm hozzá, mert a legkevésbé sincs kedvem tudatlanul ténferegni az épületben, mikor mindenki izgatottan rohangál.

– Semmi közöd hozzá – jelentette ki, mire ökölbe szorult a kezem.

– Igazad van – legyintettem. – Majd összerakok magamnak egy hihetetlen történetet a folyosókon hallottakból, és továbbadom a többieknek, elhitetve velük, hogy ez az igazság. Elvégre, láttak ide bejönni, és semmi okuk nincs rá, hogy ne higgyenek nekem. Bizonyára sokkal célravezetőbb lesz. - Nick most az egyszer végre rám pillantott.  Sötét bőrén a fények megcsillantak, ahogy felém fordult. Az arcáról ahogy általában, most sem tudtam leolvasni semmiféle érzelmet.

– Legyen – sóhajtott fel lemondóan, mire a győzelem öröme végigfutott a testemen. – De tudnod kell, hogy csak azért egyeztem bele, mert a házad romokban áll, és itt kell maradnod, amíg át nem helyezünk máshova. Így pedig elkerülhetetlen, hogy ne fuss bele valahol a kérdés tárgyába – tette hozzá szigorúan. A mosolyom ugyan nem volt őszinte a hírek hallatán, de nem akartam kimutatni, hogy mennyire mélyen érintett a lakás elvesztésének híre. Fél kézzel ügyködött valamit a monitorokon, majd egyetlen mozdulattal áthúzta az összes képet és információt a legnagyobb kijelzőre, amit már én is tökéletesen láthattam. Nem igazán értettem, miért nézünk egy éppen alvó férfit, de az arca valamiért furcsán ismerősnek tűnt.

– Coulson ügynök – nézett Nick az említettre, mire az megköszörülve a torkát beszélni kezdett.

– Bizonyára hallottál már Amerika Kapitányról – tartott rövid szünetet Phil, mire bólintottam. Amerikai származásom lévén az lett volna a furcsa, ha nem hallok a második világháborús hősről. Igazi koldusból királyfi történet volt az övé, miután a vézna kisemberből egy szérum segítségével egycsapásra izmos szuperhőssé vált. – Remek. Akkor nyilván annak is tudatában vagy, hogy hosszú évekkel ezelőtt meghalt egy bevetés során. A nácik titkos szervezete ellen küzdött, és már éppen nyerésre állt, mikor a gépe lezuhant. A testet a hosszú ideig tartó kutatás során senki nem találta meg, így kénytelenek voltak halottá nyilvánítani.

– És itt jön az érdekes rész – vette át a szót Nick, mire Phil egy pillanatra csalódott arcot vágott, de gyorsan rendezte a vonásait. – Néhány nappal ezelőtt kaptam egy hívást, hogy az óceánban találtak egy jégbe fagyott férfit, furcsa maskarában. Ezután azonnal ide szállították, és a vizsgálatok során kiderült, hogy nagyon is életben van még. – Miközben beszélt, a képek sorra váltakoztak a monitoron. Először egy évtizedekkel ezelőtt készült fotó jelent meg egy szőkés hajú, kerek pajzsot tartó férfiról. Miközben a mellette álló katonára pillantott, az arcán őszinte mosoly terült szét, amitől egy kicsit én is jobb kedvre derültem. Ezt követően egy hatalmas darab jég képe következett, benne ugyanazzal a pajzzsal, ezúttal színesben. A közepén egy ötágú csillag terült szét, amit csíkokban ölelt körül a kék és a piros kombinációja. Az alapvetően fényes felületén gyémántokként csillogtak a jégkristályok, és amint a tekintetem feljebb vezéreltem, halványan még feltűnt egy ember sziluettje a jégben, majd másodpercek elteltével a helyét egy laboratórium vette át. A félig fagyott férfi körül nyüzsgő tudósok kellemetlen emlékeket idéztek fel, amikbe ezúttal is beleborzongtam, és mire észbe kaptam, a kijelzőn a már korábban látott jelenet kapott helyett. A férfi békésen aludt, és most az is feltűnt, hogy a környezete furcsán ódivatú. A háttérből nagyon halkan mintha valamilyen sportközvetítés zaja sejlett volna fel, de a kinti forgalom szinte teljesen elnyomta. Nem igazán fogtam fel az összefüggést, így csak kérdőn bámultam a mellettem álló két alakra. Próbáltam összeegyeztetni a hallottakat a látvánnyal, de nem igazán ment. Illetve, nagyon is tudatában voltam annak, mit szerettek volna mondani, de az agyam egyszerűen nem volt képes befogadni az információkat.

– Tehát... – kezdtem bele, miután nagyjából összeraktam a képet a fejemben. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ez az ember – böktem a kijelzőre –, a körülbelül hetven évvel ezelőtt meghalt Amerika Kapitány, a nemzet hőse, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hibernálódott, és az embereid megtalálták a fagyott testét. Most pedig éppen egy kényelmes kis ágyban szunyókál. – Kétkedve húztam fel a szemöldököm, mikor Nick éppen szólásra nyitotta volna a száját, de a férfi szemei hirtelen kinyílni látszottak. Ahogy lassan felült, tengerkék tekintetében értetlenség tükröződött.

– Mennem kell – mondta végül Nick, majd kiviharzott az irodából. A képernyőn még látszott, ahogy egy régies öltözködésű nő belép a szobába, és szóba elegyedik a férfivel, akiben hirtelen megváltozott valami, és valamiért elképesztően dühösnek látszott. A képsorok ezután gyorsan váltakozni kezdtek. Fegyveres alakok léptek a helységbe, a férfi a korábbinál is zaklatottabbnak tűnt, és akkor jött az, amire egyikünk sem számított. Fogta magát, és nemes egyszerűséggel a falat kitörve távozott, magával rántva két katonát. Ebben a pillanatban pontosan úgy hullott szét a bátorságom, ahogy a fal darabjai szóródtak a földre. Phil és én jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd mindketten kisiettünk a folyosóra. Ahogy kiléptem, rögtön a kékes fényben úszó falakhoz kellett tapadnom, hogy a mellettünk szédítő tempóban elrohanó, pár pillanattal korábban még a monitoron látott férfi ne sodorjon magával. Phil látszólag izgatott volt, én viszont még nem igazán tudtam hova tenni az eseményeket, de annyiban előre biztos voltam, hogy kemény menet vár ránk. Sóhajtottam egy nagyot, majd a már jóval előrébb haladó ügynök nyomába eredtem.

Úgy éreztem, órák teltek el, mire sikerült átverekednünk magunkat a tömegen, egészen a liftig, amibe beszállva nyugtalan érzés fogott el. Soha nem szerettem a szűk helyeket, pláne ha mozogtak, és üvegből voltak a falaik. Szerencsémre csak ketten tartózkodtunk benn, de a levegő így is meglehetősen kevésnek tűnt. Segítségkérően a mellettem álló Philre pillantottam, azonban ő túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a semmibe bámulva töprengjen. Jobb híján számolni kezdtem az emeletek monoton váltakozását, és már éppen átkoztam volna magam, amiért még a lépcső is gyorsabbnak útvonalnak tűnt, mikor hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Kezeimmel odakapva görnyedtem előre, remélve, hogy perceken belül elmúlik, és a fájdalom helyét átveszi valamilyen más érzés, de csalódnom kellett. A látásom is kezdett különös irányba változni, minden tárgy vadul izzó vörösnek tűnt, mintha csak egy piros szemüveget helyeztek volna a szemeim elé.

– Jól vagy? – tette a hátamra a kezét Phil, mire az egész testem megfeszült.

– Jól leszek, ha elengedsz – préseltem ki magamból nehézkesen a szavakat. A hangom egy teljesen ismeretlen, mély árnyalatot vett fel, amitől végigfutott rajtam a borzongás, és nem a kellemesebbik fajta.

– Ne hívjak segítséget? – A hangja furcsán távolinak tűnt, mintha fejben valamilyen másik dimenzióban jártam volna.

– Csak engedj el – szűrtem ki idegesen a fogaim között. Phil kicsit hezitált, majd végül engedelmeskedett, nekem pedig mintha hatalmas súly szakadt volna le a hátamról. Egy pillanatra azt hittem, a fájdalom véglegesen eltűnt, de mint mindig, most is tévedtem. Újult erővel hasított belém a kellemetlen érzés, amitől kábultan a lift üvegének dőltem. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, a szervezetemnek szüksége van rá, hogy kiadja magából a feszültséget. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő átvette az uralmat a testem felett, kezeim két oldalt a magasba emelkedtek, és mintha minden porcikámat az üveghez feszítették volna. Ha nem lett volna elég a nyers fájdalom, a sima felülethez nyomódó karom is borzalmasan lüktetett.

– Rose – szólított meg Phil kissé elveszetten. Látszólag nem tudott mit kezdeni a látvánnyal, amit teljesen meg tudtam érteni, lévén, hogy én sem voltam teljesen ura a helyzetnek.

– A következőnél... szállj ki. Ne hagyd, hogy bárki is megpróbáljon... – sziszegtem alig hallhatóan, de nem tudtam befejezni a mondatot. Szerencsémre vette a lapot, és amint a következő emelethez értünk, és kitárult az ajtó, kipattant, majd a beszállásra váró embereket hátrébb terelte. Vetettem rá egy hálás pillantást, majd amint a szerkezet visszazárult, vettem egy mély levegőt.

– Kezdődjön a buli – morogtam önkívületi állapotban, és hagytam, hogy az elfojtott erők átvegyék az irányítást. 

Első fejezet

Sziasztok!

A jövőbe nyúló prológus után úgy gondoltam, itt az ideje egy kicsit visszatérni a múltba, és az elején kezdeni mindent. Bár egyik férfi főszereplő sem tűnik fel fizikailag, egy nagyon kicsi adagot kaptok Lokiból. Steve még várat magára a következő fejezetig, amit várhatóan jövőhéten ilyenkor osztok meg. 

Köszönöm mindenkinek, aki véleményt írt akár itt kommentben, vagy más netes felületen, mindig jól esnek a dicsérő szavak. De nem is húzom tovább, jó szórakozást! :)

Hat hónappal korábban

– Újabb kettő? – pillantott rám Mary felvont szemöldökkel. A város szélén elhelyezkedő apró könyvesboltban mindennapos jelenségnek számított, ahogy a mitológia és ezotéria részlegnél hatalmas könyvkupacok között válogatom a számomra érdekesnek tűnő könyveket, így a pénztáros lánnyal már-már barátokká váltunk az elmúlt néhány év alatt, amit kutatással töltöttem. – Kezdem azt hinni, hogy mániákus vagy – bökött az elé helyezett vaskos kötetekre.

– Talán így van – vontam vállat, majd átnyújtottam az összeget, némi borravalóval megfejelve. Mary készségesen elfogadta, és hálásan mosolygott rám. Kerekded arca mindig kicsit szebbnek látszott, mikor halványan kivillantak a hófehér fogai. Alapvetően sem nevezhettem volna csúnyának, sőt, mogyoróbarna hajával és tengerkék szemeivel irigylésre méltó volt, még ha nem is ismerte el. Mindig irigykedve pillantottam rá, mikor záráskor finoman kitessékelt a boltból, majd a barátjával kézen fogva távozott. Rengetegszer elégedetlenkedett a munkája miatt, de én szerettem olyan életet élni, mint ő. Nem kellett folyamatosan titkolóznia, rejtőzködnie, bármikor járhatott társaságba, voltak barátai és szerették az emberek. 

– És, mi a terved mára? – érdeklődött, miközben elpakoltam a könyveket egy leharcolt vászonszatyorba. 

– A szokásos – mondtam ki a nyilvánvalót. Az estéimet nem neveztem volna túlságosan eseménydúsnak. Többnyire otthon voltam, filmeket néztem, olvastam, és próbáltam nem lángra lobbantani a környezetemet, miközben szépen lassan feléltem a pénzt, amit apám hagyott rám. Ó, ha tudtam volna, hónapokkal később mennyire fog hiányozni mindez...

– Nincs kedved elmenni valahova? Olyan keveset jársz társaságba – nézett rám reménykedve. 

– Talán nem véletlenül – törtem le a lelkesedését, a kelleténél talán kicsit durvábban. Az arcáról azon nyomban eltűnt a mosoly. – Ne haragudj – tettem hozzá bocsánatkérően.

– Semmi baj, csak nem értelek. Fiatal vagy, szép, és általában véve egészen kedves. Gyere el velünk, eszünk valamit, megnézünk egy filmet, akármi. – Úgy tűnt, nem adja fel. Szerettem volna elmagyarázni neki, hogy nem tanácsos felizgatnom magam, mert kitudja milyen következményei lennének, de nem tehettem. 

– Veletek? – kérdeztem vissza. 

– Igen, velem és Nickkel – bólogatott hevesen. A gondolat, hogy Mary cseppet sem szimpatikus barátjával kell töltenem az estét, nos, nem igazán villanyozott fel.

– Nem szeretnék zavarni – próbáltam kedvesen kibújni az ajánlat alól.

– Naaa, Rose. – Ugyan mestere volt a szomorú kiskutyaszemekkel való méregetésnek, szerencsémre rám valamiért nem hatott.

– Sajnálom, meg kell etetnem a macskámat – hazudtam, majd az ajtó irányába indultam. – Jó éjt – vetettem oda, és kiléptem a hűvös éjszakába. A csípős levegő szúrta az orromat, ahogy elindultam a gyéren megvilágított utcán. Zsebre tett kézzel fordultam be az első kereszteződésnél, át a zegzugos utakon, mikor hirtelen nyávogás ütötte meg a fülemet. Hitetlenül pillantottam az út közepén ülő fekete szőrpamacsra, majd a távolból egyre közeledő autóra.

– Kellett nekem macskákról beszélnem – morogtam magamban, majd felkaptam szerencsétlen állatot az aszfaltról, megvártam, hogy a jármű elhaladjon mellettünk, és letettem a járdára. – Rendben, cica, most menj haza – utasítottam. A kérésem ellenére csak leült velem szemben, és ráérősen nyalogatni kezdte a mancsait. Jobb lehetőség híján elindultam, mire a macska is felállt, és követni kezdett. – Nem hiszem el – motyogtam, miután a harmadik háztömböt elhagyva még mindig a nyomomban lépkedett. Hirtelen megtorpantam, és felkaptam egy nagyobb kavicsot a macskaköves járdát övező fák mellől. Szembefordultam az állattal, és eldobtam a követ, de az rá sem hederített. Smaragdzöld szemeivel mintha azt akarta volna üzenni, "komolyan, ennyi tellett?".

Felsóhajtottam, és újra nekiindultam a hazafelé vezető útnak. Az utcák egyre szűkültek, a falak pedig mintha valósággal összenyomtak volna. A környéket sem neveztem volna éppen jónak, de tudtam, hogy nem eshet bántódásom. Az este egyre hidegebb lett, így fázósan összébb húztam magamon a kardigánomat, majd körbekémleltem. Miután meggyőződtem róla, hogy senki nincs a környéken, apró lángot csiholtam a tenyeremben.

– Jó, mi? – néztem mosolyogva az újdonsült társamra. Fejét félrebillentve meredt a kezemben táncoló lángra, de nem tűnt ijedtnek. – Az elején nehéz volt, de kezdek belejönni – magyaráztam, majd arcom a szabad kezembe temettem. – Jézusom, egy macskával beszélgetek – kaptam észbe, mire a cica nyávogott egyet, és ha nem egy állatról lett volna szó, meg mertem volna rá esküdni, hogy megsértődött. Egy pillanat alatt mellettem termett, majd fejét a magasba tartva sétált, megmutatva, hogy igenis megérdemli a figyelmet. Elmosolyodtam a kissé szürreális esemény hatására, de nem szóltam semmit. Úgy tűnt, szereztem egy barátot. Így haladtunk egészen addig, amíg ki nem értünk a sikátoros környékről, és egy apró, lepukkant ház előtt meg nem álltunk. Az épületet mindenhol firkák borították, a vakolat omladozott, de meglepően jól bírta a strapát. Az apám ezen a helyen nőtt fel, így egy kicsit közelebb került a szívemhez, mint ahogy azt először vártam volna, de borzalmasan utáltam a koszban élni. Akkor hagyta rám a házat, mikor egy külföldi útra indult, lassan már egy éve, ahonnan azóta sem tért haza. 

– Otthon, édes otthon – jegyeztem meg keserűen, majd a kísérőmre pillantottam. – Bejössz? – indultam el a bejárati ajtó felé, mire a macska egy pillanatra tétovázott, majd bátortalanul lépkedni kezdett felém. Eloltottam a lángot a kezemben, előhalásztam a zsebemből a kulcsomat, majd miután megküzdöttem mind az öt zárral, kitártam az ajtót. A szőrpamacs amint megérezte a bentről áradó meleget, nekilódult, és mire újra végrehajtottam az ajtóval való procedúrát, már el is tűnt. Közben lerúgtam magamról a cipőmet, majd a szatyromat ledobtam a nappali rozoga kanapéjára, egyenesen az addigra már kényelmesen elhelyezkedő macska mellé. Pár pillanatig még elidőztem a dús, fekete bundáján, és a különös szemein, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Az átlagosnál ugyan nem volt nehezebb napom, de a reggeli gyakorlás után hiába zuhanyoztam le, egyszerűen koszosnak és fáradtnak éreztem magam. Nagyon-nagyon fáradtnak. Amint beálltam a forró víz alá, éreztem, hogy megkönnyebbülök, hirtelen mintha az összes kétségemet és bánatomat elmosta volna a meleg vízsugár. Természetemnél fogva ellentétben álltam a vízzel, ezt pedig csak tetézte a képességem, amire nem hatott semmi, esőben és fagyban is ugyanúgy lángra tudtam volna lobbantani az egész házat egyetlen gondolatommal. Körülbelül hat éves lehettem, mikor az óvodában az egyik kislány elvette a játékomat, én pedig bosszúból felgyújtottam a haját az óvónő szeme láttára, aki hetekig sokkos állapotban volt a lángokban álló kezeim miatt. Érdekes módon, amíg nagyjából tudatában voltam a dolgoknak, és én irányítottam a helyzetet, nem égtem meg se én, se a ruhám. Persze, nem tudtam, hogy én voltam, de nagyon örültem neki. Mi tagadás, elég furcsa kölyök voltam. Ezt követően évekig nem történt semmi, éltem az életemet, iskolába jártam, volt egy-két barátom, és teljesen átlagos volt körülöttem minden, mindössze egyetlen kivétellel. Apámat nem hagyták nyugodni a történtek, ezért egy barátját hívta segítségül, aki a tudtom nélkül csendben figyelemmel követte a napjaimat. Valamelyik embere mindig benézett hozzám az iskolába, akiknek a többségét apám révén már ismertem. Gyakorta haza is fuvaroztak, vagy éppen heteket töltöttem náluk, amíg apám munkaügyben elutazott. Látszólag minden rendben ment, a legelső alkalmat kezdték betudni véletlen balesetnek, azonban tizenöt éves koromban az engem érő rengeteg piszkálódásnak hála sikerült elintéznem egy osztálytársamat. Ennél a pontnál szereztem tudomást az engem árnyékként követő szervezetről, a SHIELD-ről, és arról a bizonyos Nick Furyról, aki a szálakat mozgatta. Évekig az ő irányítása alatt éltem, rengeteg időt töltöttem egy majdhogynem üres szobában, tűzálló anyaggal bevont kesztyűkkel a kezemen, ami persze cseppet sem változtatott a helyzeten. Gyűlöltem minden egyes pillanatát, de tudtam, hogy szükségem van a segítségre. Azóta megtanultam tudatosan irányítani a tüzet, de hiába telt el több mint hat év, stresszhelyzetben nem tudtam mit kezdeni az ösztönökkel. Gyakorta elegem volt belőle, és ilyenkor csak egy jéghideg zuhany segített. Hiába vezettem le egy külön erre berendezett helységben tűzálló bábukon, a feszültség minden perccel egyre csak gyülemlett bennem, mintha a lelkem akarna kiszakadni a helyéről. 

Egy ásítás kíséretében kikászálódtam a zuhanyfülkéből, majd a hálószobába siettem. Öltözködés közben megakadt az éjjeliszekrényre helyezett képen a szüleimről, de a váratlanul rám törő kétségbeeséstől vezérelve inkább másfelé pillantottam. Apámról hónapok óta semmi hírt nem kaptam, anyám pedig még a születésemnél meghalt. Nem csoda, hogy borzalmasan egyedül voltam. Immár pizsamában kicaplattam a helységből, és ledobtam magam a szőrpamacs mellé, aki erre halkan felmordult. Kíváncsian figyelte, ahogy a szatyor tartalmát kiborítom az ölembe, majd nyújtózott egy nagyot. Fogalmam sincs, miért, de felé fordítottam mindkét borítót.

– Melyik legyen? – Félrebillentett fejjel nézett a két kötetre, majd ahelyett, hogy a segítségemre sietett volna, komótosan leugrott a kanapéról, és a könyvespolc elé sétált. Mit vártam? Csak egy macska – gondoltam magamban, azonban ahogy az lenni szokott, az élet megint rám cáfolt. Éppen kinyitottam volna a spontán égés témakörével foglalkozó olvasmányt, mikor egy halk puffanást hallottam. Kétkedve pillantottam a macskára, és az előtte heverő könyvre. Ő először a kötetre, majd rám nézett. Nem tudtam, milyen tréfát űztek velem az égiek, de kezdett az egész nevetségessé válni. – Hát jó – sóhajtottam fel, majd felvettem a földről, és visszaülve a helyemre alaposan szemügyre vettem a kopottas borítóját. Elmosolyodva lapoztam fel az egyik kedvenc mitológiával kapcsolatos könyvemet, majd mikor az istenekhez értem, az időközben mellém telepedő macska hirtelen az egyik lapra helyezte a mancsát, megállítva a kezem.

– Nem igazán kedvelem Thort – néztem a rajzra, ami azt a szőke istenséget ábrázolta, aki az elmúlt hónapokban igencsak felkavarta az emberek életét, pusztán azzal a ténnyel, hogy létezett, és nem csak mese az ő története. Ebből pedig azt következett, hogy az összes többi mitológiai alak is valóban élt valahol egy Asgard nevű helyen. A macska mintha csak egyetértett volna velem, dühösen fújtatni kezdett. Szabad kezemmel lapoztam egyet, mire egy fekete hajú alak látványa fogadott a következő oldalon. Elmosolyodtam, ahogy megláttam a Loki nevű félistent, gyerekkorom különös hősét. Apámról tudni kell, hogy tudós és kutató mivoltja ellenére megrögzötten hitt a régi skandináv mítoszokban, így állandóan ezeket a történeteket mondta el lefekvés előtt. Izgalmas meséi közül mindig Loki történetét szerettem volna hallani, majd miután már századjára is elhangzott, örömittasan elaludtam. Gyakran feltűnt az álmaimban is, mint afféle beszélgetőpartner. Soha nem láttam, csak a távolinak tűnő hangja csengett a fülemben. Visszatekintve, mintha ő lett volna a képzeletbeli barátom. Akkortájt úgy gondoltam, bármennyire is gyerek voltam még, hogy nem létezik, azonban egy cseppet sem éreztem magam őrültnek. Betudtam az egészet annak, hogy nem voltak barátaim, így alvás közben a tudatalattim kreált magamnak valakit, hogy ne legyek annyira egyedül. Ilyen alapon lehetett volna akár egy beszélő béka is, de az agyam valamiért úgy látta jónak, hogy a képzeletemben olyan elevenen élő Lokit jelenítse meg.  Úgy tűnt, bundás kis barátomnak is tetszett, a korábbi dühe teljesen eltűnt, és már dorombolva bújt a karomhoz.

– Tudod, utálnom kéne, amiért Thor darabokra szedett miatta egy kisvárost, de egy kicsit olyan nekem, mint egy hős. Talán mert az álmaimban mindkettőnk egyedül van. Azt hiszem, annak ellenére, hogy nem ismerem, ő az egyetlen barátom – vontam vállat. – De most már te is itt vagy, nem? – simítottam végig a cica hátán, mire az dorombolva az ölembe mászott, és egy kis helyezkedés után lefeküdt. Tudtam, hogy önzőség megtartani egy állatot, amit lehet, hogy valahol valaki kétségbeesetten keres, de kevésbé éreztem magam elveszettnek, ha mellettem volt. Azonban minden igyekezetem ellenére túlzottan becsületesnek bizonyultam, így elhatároztam, hogy másnap reggel útjára engedem. Vigyázva arra, hogy ne keljen fel, folytattam a könyv tanulmányozását, majd  kis idő múlva lassacskán lecsukódtak a szemeim, és teljes sötétségbe borult minden.

Álmomban egy komor, látszólag lepusztult helyen jártam, körülöttem csillagok rengetege ragyogott, és olyan volt, mintha a mindenség közepén lebegtem volna egy jókora sziklán. Csillagködök sejtelmes, messzi fénye rajzolódott ki előttem, amitől egyszerre éreztem magam hihetetlenül aprónak és végtelenül nyugodtnak. Meglepve konstatáltam, hogy tudatában vagyok annak, hogy álmodom. Lassan leguggoltam, és végigsimítottam a porlepte talajon. Úgy látszott, mintha egy sötét sivatag egy szeletére keveredtem volna, ahogy a homok csillogott a kezemen. Annyira elmélyültem a tanulmányozásában, hogy egy ideig észre sem vettem a lassú léptek hangját, amik mintha a semmiből váltak volna ki. Egyre közelebb és közelebb értek, majd hátrafordulva megpillantottam a hozzájuk tartozó sötét alakot is. Dermedten egyenesedtem fel, és álltam vele szembe. Bár szinte az egész teste árnyékba borult, a fel-felvillanó smaragdzöld tekintete szinte világított az éjszakában. Alig pár lépéssel megállt előttem, de még így is éreztem, hogy felém tornyosul. Nem csak fizikailag volt magasabb nálam, valamilyen más, számomra felfoghatatlan síkon is sokkal felsőbbrendűnek bizonyult.

– Hol vagyunk? – tettem fel az első, legkézenfekvőbb kérdést, ami eszembe jutott. Nem válaszolt, helyette lassan elindult, és úgy járt körbe, mintha csak a milliónyi csillag egyike lennék, ő pedig egy körülöttem keringő bolygó.

– Távol a te világodtól – mondta végül, és a hangját azonnal felismertem. Halványan elmosolyodtam, mikor hátratett kézzel megállt mellettem, de hiába próbáltam kivenni rajta bármilyen részletet, egy megelevenedett árnynak tűnt. Nem lepett meg, hogy Lokival álmodtam, elvégre mielőtt elnyomott volna az álom, még mindig az ő kalandjait olvastam. 

– Meg mernék rá esküdni, hogy ez a valóság – kémleltem körbe ámulva. A nem hétköznapi környezetben mintha éreztem volna, ahogy az orromon keresztül a levegő lekúszik a tüdőmbe, majd ugyanott távozik. Az árnyék azonban nem tudott válaszolni, mert hirtelen hatalmas robaj és üvegcsörömpölés rántott vissza a valóságba. Álmosan pislogtam, és eleinte fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem. Mire észbe kaptam, a pulzusom az egekig szökött, és a fülem megállás nélkül sípolt. A kanapéról felpattanva tétova lépéseket tettem a kitört ablak földön heverő szilánkjai felé. Fogalmam sem volt, mennyi ideig aludtam, de a kintről beáramló fagyos levegőből, és a sötétségből, amit a nemrég tönkretett ablak hiányos részén keresztül látni véltem, arra következtettem, hogy a hajnal még nagyon messze volt. A kirobbanni készülő tüzet csak nagyon nehezen tudtam visszafogni, éreztem, ahogy az adrenalin végigvágtázik az ereimben. A félhomályban feltűnt valami a padlót borító szőnyegen, így fél térdre ereszkedtem, hogy jobban szemügyre vehessem a tárgyat. Az éjfekete kő felülete visszaverte a halvány holdfényt, amiben a ráragasztott papírdarab most szinte világított. Reszketve a kezembe fogtam, és a valószínűleg sebtében firkált betűkre pillantottam.

"Maradj éber!"

Szerettem volna zsebre tenni a tárgyat, de az hirtelen darabjaira hullott. Riadtan eldobtam a darabkákat, amik immár porszemekké változtak, és egyetlen hatalmas, sötéten örvénylő felhővé álltak össze. Több se kellett, a történtek hatására elvesztettem minden önkontrollomat, és csak akkor ocsúdtam fel, mikor a miattam lángokban álló függöny füstje ingerelni kezdte a tüdőmet. A tűzgyújtásnak ugyan mestere voltam, de eloltani már nem tudtam a gondolataimmal, ebből pedig az következett, hogy eszelős módjára rohanni kezdtem a fürdőszoba felé, ahol egy gyorsan előszedett vödörbe vizet engedtem. Mikor visszaértem a nappaliba, bármennyire is siettem, úgy tűnt, elkéstem. Kétségbeesetten borítottam a jeges folyadékot a szőnyegre, amiről a szoba összes tárgyára átterjedt a tűz, de nem értem el vele semmit, és a vészjósló felhő is egyre növekedett. Valamiért az általam létrehozott tüzet nem lehetett olyan egyszerűen eloltani, mintha ellenállt volna minden külső tényezőnek, azonban abban a pillanatban sokkal jobban aggasztott az egyre növekedő porfelhő, amit mintha valaki szándékosan libbentett volna egyik helyről a másikra. Az útjába kerülő összes tárgyat elnyelte, mint valami miniatűr fekete lyuk.

Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd kapkodva összeszedtem az épen maradt dolgaim közül a legfontosabbakat, felkaptam egy kabátot, és a zárakkal folytatott csatám után kirohantam a lakásból. Futás közben tárcsáztam a mobilomon az egyetlen számot, amit ilyen esetben hívhattam. Nagy levegőket véve vártam, hogy valaki felvegye a telefont.

– Mi történt? – szólt bele a vonal túlsó oldaláról egy ismerős hang köszönés nélkül.

– Valaki... egy kő, ami por lett, örvénylik az egész... – próbáltam elmagyarázni lihegve. – Soha... soha nem történt ilyen, nagyon megijedtem. Mintha egy tornádó lenne a szobában, ami eltüntet mindent. Nem hívhattam a tűzoltókat. Képtelen vagyok mindent elmondani, lángol az egész lakás. Ide kell jönnöd. – Rövid szünet következett, majd zörgés, és szavak a háttérből, amiket nem tudtam kivenni. Pár perc telt csak el, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

– Kiküldtem egy egységet, ők megfékezik a tüzet és azt a dolgot is – biztosított, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Fogalmam sincs, mi ez. Valaki betörte az ablakot egy kővel, ami csak úgy elporladt, és akkor megjelent ez az izé, én pedig megrémültem, és nem tudtam visszatartani. Egy perc múlva már mindent füst és tűz borított – meséltem remegő hangon.

– Rendben, Rose. Semmi baj, mindjárt odaérnek – nyugtatgatott. – Addig meséld el, mit csináltál ma. – Tudtam jól, hogy a figyelmemet szeretné elterelni, így engedelmesen felvázoltam a korábban történteket.

– Reggel alapból rosszul keltem, de nagyon ideges lettem, mert elfogyott a müzli, úgyhogy hősiesen elmentem a boltba. Csokisat akartam venni, de csak vaníliás volt, ami még jobban felhúzott, de azért megvettem – egy pillanatra tétováztam, majd folytattam. – Miután hazamentem, gyakoroltam egy kicsit a bábukon, aztán magamba tömtem az egész doboz müzlit, amitől hánynom kellett, úgyhogy levegőzni indultam. Jobb híján elmentem a könyvtárba, ahol az egész délutánt töltöttem. Mary el akart hívni valahova, de semmi kedvem nem volt hozzá, úgyhogy gyorsan kimentettem magam egy kis füllentéssel. Hazafelé pedig alig hittem a szememnek, mikor... – és itt elakadtam.

– Mikor?

– Jézusom, a macska – emeltem a szám elé a kezem. – Figyelj, Nick, le kell tennem. Majd visszahívlak, oké?

– Miért? Mit akarsz tenni? Rose? – hallatszott Nick kérdő hangja. A szavak azonban nem jutottak el az agyamig, gyorsan zsebre vágtam a telefont, és lélekszakadva futni kezdtem a tüzes katlan irányába.

Prológus

Hatalmas épületek falai omlottak le, mintha csak instabil kártyavárak lettek volna, amiket akár egy lágy szellő romba dönthet. Nappal volt, de az emberekben rettegés és kétségbeesettség vad vihara dúlt. Mindenki futott, amerre látott, menekülve a halál elől, tudomást sem véve róla, kit tapostak el. Megállás nélkül rohantam a zűrzavarban, a kézfejem a vörös és a narancssárga ezernyi árnyalatában lángolt, mégis fáztam. Amíg mindenki más biztonságosnak tűnő helyet keresett, én behúzódtam a nagyobb törmelékek közé egy már igencsak lepusztult toronyház mellett. Ezen a helyen nem találhattak meg, elvégre mit keresett volna itt bárki is? Lassan kifújtam magam, mire a karomon táncoló lángnyelvek fokozatosan eltűnni látszottak, mintha csak egyetlen sóhajommal elfújtam volna őket. A pulóverem ujjával letöröltem a homlokomon csillogó izzadtságot, majd a földre kuporodtam, és ringatózni kezdtem, halkan dúdolva egy ismerős dallamot. Fogalmam sincs mennyi idő telt el így, mikor  közeledő léptek zaja, majd csatakiáltások ütötték meg a fülemet. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a hangok távolodjanak, de egyre csak közelebb értek, mígnem a szívem eszeveszett dobogása teljesen elnyomta őket. 

– Ha láttad is erre futni, már biztosan nincsen itt – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. – Egyáltalán, miért jött volna ide?

– Itt kell lennie – ellenkezett a másik. – Talán nem akarja, hogy megtaláljuk. – Nem bírtam már sokáig, a tüdőm kezdett vészesen összeszorulni. Észrevétlenül kipillantottam egy nagyobb betondarab mögül, és óvatosan szemügyre vettem a két alakot. Stark páncélja ugyan néhány helyen kissé megkopott, de Steve-et képtelenség volt felülmúlni. Mindig rendezett szőke haja most ziláltan lógott a homlokába, egész testét kosz és por borította, és bár a nyakán húzódó seb már szépen összezárult, a csata nyomai igencsak meglátszottak rajta.

– Gyerünk, Kapitány. Már biztosan a többiekkel van – mondta Tony, miközben Steve vállára helyezte a kezét. 

– Menj csak, én maradok – sandított rá féloldalasan, mire a Vasember vállat vont, és a magasba emelkedett. Néhány pillanat múlva már nyoma sem volt, a Kapitány azonban nem tágított. Figyelmesen körbekémlelt, így jobbnak láttam kicsit lejjebb húzódni, és egy keskeny résen keresztül szemlélni a férfit. Miközben térdre ereszkedtem, véletlenül belerúgtam egy kisebb kődarabba, halk zajt csapva vele. Ez is elég volt neki, azonnal felém kapta a tekintetét. A fülem zúgni kezdett, a szívem pedig a korábbinál is hevesebben vert a mellkasomban. Pár percig nem változott semmi, majd hirtelen segélykiáltások hallatszottak a távolból. Látszott Steve-en, hogy nem tudja eldönteni, mit csináljon. Végül kissé remegő hangon beszélni kezdett.

– Bárhol is vagy, Rose, meg foglak találni. Fogalmam sincs, mi ütött beléd, de megkereslek. Nem fog többet bántani, velem biztonságban leszel. – A szavak hallatán megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyek az arcomon. A hangja egy pillanatra elcsuklott, majd miután belerúgott egy félig lerombolt falba, teljesen szétzúzva azt, megpróbálta összeszedni magát. – Megígérem – mondta, majd elindult az ellenkező irányba. Ekkor még nem tudtam, hogy talán ez az utolsó szó, amit hallok tőle.